“Hogy el akarsz-e indulni az Úton, nem mindig rajtad áll. Néha az Út maga talál meg, bekúszik a talpad alá egyszerű erdei ösvény képében, és mire meghallod, hogy a csizmád követ koptat, már körbezárt a rengeteg.” (Bölcs Lothar Legendája)
- Hová tart? - vetette oda az egyik őr, miután magához intette.
- A piacra, feltölteni a készleteimet. Még ma továbbállok, sürgős az utam. Családi ügy - magyarázta a tőle telhető legkedvesebb hangon, bár sejtette, hogy hiába erőlködik. Nem volt rokonszenves figura, és sosem próbált annak látszani.
- Úgy? És miket hozott magával?
- Csak amire egy hosszabb utazás során szüksége lehet az embernek - mondta nyugodtan.
- Fegyverek?
Én magam vagyok a fegyver, gondolta, és képzeletben már a zsebébe rejtett gyűrűért nyúlt, de végül csak félrehúzta a köpenyét, hogy megmutassa egy szál közönséges vadászkését. Kifelé simábban kell majd mennie mindennek, és azon nem segít, ha magára uszítja a városőrséget. Már ami maradna belőlük.
- Nem áll szándékomban bajt keverni, ételre és egy pár új csizmára van szükségem, néhány óra múlva tovább is állok - felelte békésen.
Az őrt szemmel láthatóan nem győzte meg a tiszteletteljes beszéd; leszállíttatta a lóról, és minden táskáját kinyittatta, még a nyereg alá is benézett, de persze semmit nem talált. Arra pedig végképp nem jöhetett rá, hogy egy mágussal van dolga: Aydan minden kristályát és a gyűrűn kívül az összes q’irijét az erdőben hagyta. Meztelennek, védtelennek érezte magát nélkülük, de nem volt választása.
Az őr végül morogván továbbküldte.
Az őr végül morogván továbbküldte.
- Ezen a kapun távozzon, sötétedés előtt.
- Úgy lesz - hajtott fejet a mágus. Az őr addigra újra a tömeget figyelte, és türelmetlenül legyintett, hogy igyekezzen.
Nem szállt vissza a lovára; jobb, ha minél kevesebben jegyzik meg az arcát. Az sem volt szerencsés, hogy az őrök felfigyeltek rá, de ezt nem tudta elkerülni.
Egyenesen a piacra ment, hiszen tényleg szüksége volt készletekre. Vett egy friss cipót, sajtot és puha szalonnát reggelire, az útra pedig több napra elég kétszersültet, sózott halat, néhány fűszert, szárított húst és zöldséget. És természetesen mézes süteményt, több különböző árustól, hogy ne emlékezzenek a feltűnően nagy mennyiségre.
Egy gazdátlan hordón ülve költötte el a reggelijét, közben a városlakókat figyelte, és egyre nagyobb elismeréssel adózott a főmágus tervének. Eleinte úgy gondolta, hogy biztonságosabb lett volna egy eldugott faluban bújtatni a lányt, de valójában keresve sem lehetett volna ennél jobb helyet találni. Tallen nem volt olyan nyüzsgő, mint a főváros, de a kikötő miatt sok volt az idegen, és a környező falvakból is sokan jártak ide a változatos áruk és különlegességek miatt, vagy épp eladni felesleges javaikat. Nem véletlen, hogy nyolc éve senkinek nem tűnt fel a lány ittléte. Ha ez a mai napon is így marad, nem lesz gond.
Reggeli után elhagyta a piacteret, és az iparosok negyedébe indult. Az első cipész elhajtotta, amihez nemigen volt hozzászokva; általában elég volt felmutatnia tiszta q’iriből vert máguspecsétjét, hogy minden simán menjen, ezt azonban most nem tehette meg.
A második mester szerencsére némi felárért elvállalta, hogy a csizmája kész lesz a déli harangszóig. Amikor végeztek az üzlettel, a cipészinas megmutatta, hová pányvázza ki a lovát. A fiú néhány rézpénzért megígérte, hogy vigyáz rá és ellátja, amíg távol van, így nem fog feltűnést kelteni - Haran végtére is gyönyörű és értékes állat volt, néhány hozzáértő városinak biztosan szemet szúrt volna.
Tenyerét az állat erős fejére fektetve még vetett egy kemény pillantást az inasra, némán üzenve, hogy ha bármi baja esik a lónak, nem csak a pénzétől búcsúzhat el. Fejére húzta a csuklyáját, ami a kora őszi csípős hidegben senkiben nem keltett gyanút, és egyedül indult útnak a város másik végébe.
Pontosan tudta, hová kell mennie, mégis ráérősen sétálgatott a szűk utcákban, remélve, hogy a helyiek így túl unalmasnak találják ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Itt, távol a piactól és az üzletektől nem járt sok ember, a nyitott ablakokból viszont sülő étel illata és sikongató gyerekekkel pörölő nők hangja áradt, majd verődött vissza a töredezett macskakőről és magas falakról.
A hatodik utca végére már nem tudta eldönteni, melyik émelyítőbb: a folyamatos idegtépő ricsaj, vagy a különféle ételek és fűszerek szagának minden harmóniát nélkülöző keveredése. El sem tudta képzelni, hogy nyolc évet, vagy akár csak nyolc napot eltöltsön így anélkül, hogy megbolondulna. Nagyon remélte, hogy a lány még emlékszik az eredeti neveltetésére, és nem fogják kikészíteni egymást az úton.
Végre megtalálta, amit keresett: az egyik ház ajtaján a kopott kék festék alatt felsejlett egy régi véset, amit látszólag semmirekellő gyerekek karcoltak bele a vaskos fába jó mélyen: egy virág, hat kicsi, tompa és három nagyobb, hegyes szirommal. A hat testvér közül a harmadik legidősebb.
Aydan, mintha rendszeres vendég lenne a sosem látott háznál, egyszerűen benyitott.
A háziasszony meglepődve nézett rá a hatalmas konyhaasztal mögül, miközben ő becsukta maga mögött az ajtót, majd az egyetlen nyitott ablakot is.
- Mit képzel, ki maga, hogy csak így betör a házamba?! - kiabálta a nő, és egy hatalmas konyhai bárdért nyúlt.
Hát, a lányt a körülményekhez képest jól védik. Aydan meghajolt, és komoly pillantást vetett a nőre.
- A béke ígéretével jöttem.
Az asszony szeplős arcáról eltűnt a düh, és felváltotta a mélységes döbbenet. A húsvágó bárdot kiesett a kezéből, és meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy össze ne rogyjon.
- Maga… Maga… - Nyelt egyet. - Mind békére vágyunk - válaszolta végül. Igen, biztosan ez az a ház.
- A harmadik napon ránk ragyog majd.
Ez a három mondat volt a megbeszélt jel, ami csak akkor hangzik el, ha el kell vinni a lányt a biztonságos menedékéből - vagy azért, mert az nem biztonságos többé, vagy mert itt az ideje, hogy színre lépjen.
A nő még nem tudta, mit mondjon, bizonyára sokkolta a felbukkanása, de Aydan nem azért volt itt, hogy őt vigasztalja.
- Hol van? - kérdezte.
- Nem… Nem tudom, azt hiszem, a fiújával van valahol - motyogta az asszony zavartan.
- Nem tudja? - kérdezte Aydan élesen. - A maga egyetlen feladata, hogy biztonságban tartsa őt, és azt sem tudja, hol van?
Megmarkolta a szövetbe burkolt q’iri gyűrűt a zsebében. Ez hihetetlen. Bizonyára Wyrda kegyeltje lehet a leány, ha így is észrevétlen maradt eddig.
A nő leengedte a kötényét, amit eddig gyűrögetett, és kihúzta magát.
- Mit képzel, ki maga, hogy felelősségre vonjon? - fortyant fel. Bámulatosan gyorsan változott a hangulata. - Azt hiszi, hogy idejöhet ennyi év után, amikor maguk semmit nem törődtek vele, és azonnal megmondhatja, hogyan vigyázzak rá?!
Magában mérgelődve elővett egy korsó bort és két kupát.
- Ott van, ahol az ő korában minden lánynak lennie kell: ahol akar, és akivel akar. Megvannak a szabályaink, biztonságban van, elhiheti.
- Egy fiúval? - húzta fel a szemöldökét Aydan. Az hiányozna még csak, ha egy fattyú gyermekkel várandósan érkezne a főmágus színe elé.
- Maga csak ne aggódjon, több esze van, mint a legtöbb felnőtt nőnek! Igen, egy fiúval van, pont ugyanúgy viselkedik, mintha egy lenne a nyolc gyerekem közül, ez védi meg őt. Mellesleg sajátomnak is tekintem, úgyhogy jobban teszi, ha elmagyarázza, miért jött érte pont most.
A nő leült az asztalhoz, és intett Aydannak is. A mágus helyet foglalt az egyik simára koptatott széken, és maga elé húzta a boroskupát, noha tudta, hogy nem lesz hosszú beszélgetés.
- Szükség van rá. Legjobb tudomásom szerint még nem keresik, legalábbis nem jobban, mint eddig, de a birodalom jövője függhet tőle. Ennél többet nem mondhatok.
- Tehát a családom nincs veszélyben?
- Ha csendben kijutunk a városból, nincs. De ha gondok adódnak… Jobb, ha egy pár napra elmennek, amíg kiderül, hogy biztonságos-e.
A nő bólintott. Gyors felfogású, okos asszony, valószínűleg ezért esett rá a választás, bár azt Aydan nem tudta, hogy kit ismerhetett a palotában, amiért ennyire megbíztak benne.
- Mikor viszi el?
- Még ma, minél hamarabb.
A nő a tenyerébe temette az arcát.
- Tudtam, hogy ezért vigyázok rá, ezért nevelem, de… Szükséges ez? Pont ő? Van egy nővére…
- Én sem tudok minden részletet. Elképzelhető, hogy a főmágus összegyűjti mindegyiküket, de az is lehet, hogy történt valami a nővérével.
- Legalább azt mondja meg, hogy hová viszi!
- Nem szeretem ismételni magam. Semmi olyat nem mondhatok, ami veszélybe sodorhatná őt, ha magukat elfogják.
- Belőlem nem szednek ki semmit - húzta ki magát dacosan az asszony.
Aydannak kezdett elege lenni. Hát semmit nem ért?! Komolyan neki kell kioktatni a legalapvetőbb óvatosságról?
- Mondja, kínozták már meg? - kérdezte egy kedves mosoly kíséretében, és közelebb hajolt. - Ha megtudják, hogy maga bújtatta a lányt, bármit megtesznek majd, hogy kiderítsék, hová lett. A legkiválóbb ashait kínvallatók kezére fognak kerülni, az egész család, a legkisebb gyerekek és a fogatlan, félvak öregek is. Ott pedig nem számít az elhatározás.
Az asszony indulatosan közbe akart szólni, de nem hagyta. Csak mondta tovább, kemény pillantásával fogva tartva a nő tekintetét.
- Nem azért fog vallani, mert el akarja kerülni a fájdalmat. Nem... Kivárják, amíg a fájdalom véget nem érő delíriumában feloldódik az akarat, felhígul az élet, és amikor már az egész létezése csak egy zavaros, kínból gyúrt massza lesz, akkor bármit és bárkit elárul, mert nem fogja érteni, hogy mit tesz, és nem is tehet ellene semmit. Ezért - dőlt hátra a székén - nem mondhatok többet.
Belekortyolt a borába, de nem fordította el a fejét, csak nézte az immár hamuszürke arcot, a gondolatok árulkodó ráncait; az ellenkezést, a küzdést, majd a beletörődést.
A nő - az anya - végül felállt az asztaltól, és mereven, félig kábán elindult a ház belseje felé.
- Összepakolom a holmiját - mondta csendesen.
- Csak a legszükségesebbeket - felelte Aydan. - Mit gondol, jönni fog, vagy vinnem kell?
- Ne féljen, megy magától. Tudja, mi a dolga.
- És a fiújával mi lesz?
Az asszony megállt az ajtóban.
- Majd… Azt mondom neki, hogy visszajön érte, ha biztonságos. A fiúnak pedig megmondom, hogy ne várja. Mire ennek vége lesz, úgysem számít majd.
- Kegyes hazugság?
- Tizenhét éves, gyerek még - legyintett. - A fiú egy évvel idősebb. Néhány hónap múlva úgyis vége lenne.
- Nagyon biztos ebben.
- Én is voltam fiatal. Az ember túl sokat változik túl rövid idő alatt. Mire ennek vége lesz, egyikük sem lesz már ugyanaz az ember, találnak majd mást. Ha pedig a sors, vagy Wyrda mégis egymásnak rendelte őket, akkor akármit mondok, visszatalálnak egymáshoz. Nem mintha ez az ő esetükben szerencsés lenne. De... Ez most nem számít.
Aydan nem vitázott többet. Ő tényleg túl sokat változott tizennyolc évesen, de csak az után, hogy elveszítette a szerelmét. Persze ő falun nőtt fel, és már házasodni készült; a városiak tovább maradtak éretlenek. De a lány bizonyára tudja, hogy nem mehet feleségül akárkihez. A kérdés csak az, hogy érdekli-e.
Csendben hallgatta, ahogy a nő tesz-vesz a szobában. Amikor a motozás abbamaradt, és halk zokogásnak adta át a helyét, elővette oldaltáskájából a kedvenc pipáját, megtömte, és rágyújtott.
Nem akarta bántani ezt a családot, de nem lehetett másképp. Sajnálta az asszonyt, szemmel láthatóan tényleg a sajátjaként szereti a hercegnőt; talán azt remélte, hogy addig maradhat nála, amíg valaki más vissza nem foglalja Lireát, és együtt térhetnek vissza a fővárosba. Talán a lány is ezt remélte, vagy még inkább azt, hogy elfelejtik, és nem kell egy rabigába hajtott királyságért feláldoznia az életét. De mindez nem számított; a munkát el kellett végezni. Megkeresni a lányt, kivinni a városból, épségben és lehetőleg észrevétlenül leszállítani a mágustoronyba. Történet vége.
Persze, ő is akarta Lirea szabadságát, és még inkább az Ashait Birodalom pusztulását. Az a kapitány, aki... Megszorította a gyűrűt. Igen, vele személyesen akart végezni, méghozzá nagyon, nagyon lassan. Azt azonban egyáltalán nem hitte, hogy a főmágus pont most állt elő egy zseniális tervvel a királyság felszabadítására; valószínűbb, hogy a lánynak valami sokkal prózaibb ok miatt kell visszatérnie. Talán egy szövetségért cserébe kiházasítják. De egyszer... Egyszer még megfizet minden ashait féreg, aki betette a mocskos lábát a királyságba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése