2017. november 29., szerda

2. Echo

"Ha sorsod kőbe is van vésve, tudd, hogy a szikla sem sérthetetlen." (Ulansysnak, Wyrda Negyedik Főpapjának tanítása)

A félkész ebéd nehéz szagára számított, amikor benyitott a házba, de helyette egy egészen más, kellemes illat várta. Mélyen beszívta a pipadohány édes füstjét. Csak nem megint az öreg pap van itt?
- Megjöttem! - szólt anyjának, aki a konyhában pogácsát szaggatott. A köszöntésre nem nézett fel, nem is szólt semmit, a mozdulatai viszont lelassultak. Ez nem jó jel.
Az asztalnál pedig nem a pap ült, hanem egy idegen férfi.
- Fru, ülj le kérlek - mondta az anyja. A hangján érződött, hogy valami nincs rendben. A férfi rá se nézett, csak a pipáját tisztogatta. Lehet, hogy...?
A szíve akkorát dobbant, hogy a fejében is érezte, de természetes mozdulatokkal sétált a nagy asztalhoz, mintha nem vett volna észre semmit. A férfi előtt megállt, és kis térdhajtással bemutatkozott.
- Friada vagyok - mondta a férfinak. - De szólítson csak Fru-nak, mindenki így hív.
A férfi végigmérte, majd az anyjára nézett, aki bólintott.
Ez nem igaz. Ez tényleg megtörténik? Most, annyi év után?
Még mindig úgy tett, mint aki nem sejt semmit.
- Segítsek a pogácsákkal? - kérdezte az anyjától, majd amikor az zavartan nemet intett, leült az asztalhoz két széknyire az idegentől, és várt.
Csak ez lehet a magyarázat, elviszik. De miért? És miért most? Mi történhetett?
Túl nagy volt a csend, a saját szívverését is hallotta. Sosem gondolta, hogy egyszer tényleg itt kell hagynia fogadott családját. Wyrda, könyörülj...!
Vett egy mély levegőt. Várj, mondta magának. Még semmi sem biztos.
Összekulcsolta a kezeit, és szemügyre vette az idegent, aki talán azért jött, hogy felforgassa az életét.
A férfi fiatal volt, legfeljebb tíz évvel idősebb nála. Barna haját kissé szürkésre szívta a nap, bizonyára sokat utazott; viseltes köpenye is erről árulkodott. A ruhái egyszerűek voltak, de vastag és tartós darabok. Kék szemében nem sok érzelem tükröződött, pusztán megfigyelte őt, amikor néha felpillantott. Ránézésre nemigen volt nála fegyver. Ha tényleg érte jött, akkor vagy csak a kísérete egyik tagja volt, vagy mágus, bár annak se adta semmi jelét.
Anyja végzett a pogácsákkal, és homlokát törölgetve leült mellé.
Legszívesebben rákérdezett volna. Sejtette, hogy ha eladósorba kerül, így vagy úgy, de mennie kell. Nem várta, mert jó élete volt itt, de felkészült rá.
Most pedig várt.
Az idegen szemlátomást nem akart megszólalni, ezért az anyjára nézett, aki nagy sokára tényleg belefogott.
- Fru, drágám - sóhajtott -, itt az időd. El kell menned vele.
- Azért, hogy...?
- Nem tudjuk, miért, szívem, így biztonságos - simította végig a haját. - De a királyságnak szüksége van rád.
Komolyan bólintott, de közben úgy érezte, kifolyik belőle az élet.
Hát elmegy. Itt hagyja az életét, a testvéreit, a barátnőit... Brandont...
- Mikor? - kérdezte.
- Még ma el kell hagynotok a várost.
Az idegenhez fordult. Érezte, hogy a mozdulatai merevek, de próbálta leplezni.
- Mit vigyek?
- A csomagod készen van - mondta a férfi, és a sarokban lévő hátizsákra mutatott. - Carinnal mindent megbeszéltünk. Külön kell kimennünk a városkapun, hogy ne keltsünk feltűnést. Menni fog?
- Majd én elkísérem - ajánlkozott az anyja.
- Ne vegye zokon, de nem engedhetem - mondta keményen a férfi. - Az arcáról rögtön látnák, hogy valami nincs rendben, a kisasszony viszont úgy tűnik, tud uralkodni az érzelmein.
Ismét bólintott. A kísérőjének azt nem kell tudnia, hogy a kapuknak még csak a közelében sem járt soha. A városőrséget ugyan lireai katonák adták, de ashait parancsnokság alatt álltak, és a város mágusa is megfordult néha a falnál, azt pedig már kisgyerekként megtanították neki, hogy messzire kerülje el őket. De nem számít, meg tudja csinálni. Nyolc év után úgysem ismerik fel.
- A nyugati főkapun menj ki, onnan sétálj egyenesen tovább az úton - folytatta a férfi. - A domb után, ahol már nem látszik a város, jobb felől látsz majd egy ösvényt, ami bevezet az erdőbe, gombászok használják. Egy hatalmas csipkebokor mellett indul, nem lehet eltéveszteni. A fák között várni foglak, onnan lóval megyünk tovább.
- Rendben.
- A déli harangszó után egy órával indulj el. Nem valószínű, hogy másodjára is be tudok jutni a városba, úgyhogy legyél ott.
Az idegen felállt, és vállára vette a táskáját.
- Vigyázni fogok rá - mondta az anyjának, majd biccentett, és kisétált az ajtón, nyomasztó csendet és édes pipaszagot hagyva maga után.

A nap túl gyorsan eltelt. Nem bírt otthon maradni, nem akarta hallani, ahogy az anyja hazudik a korgó gyomorral hazaérkező testvéreinek, ezért az idegen távozása után nem sokkal nekiindult a városnak. Céltalanul bolyongott, de a lába mindig valamelyik kedvenc helyére vagy egy barátnője házához vitte. Amikor Brandonék ajtaja előtt találta magát, egyszerűen elszaladt, és felmászott a régi templom használaton kívüli harangtornyába. Az épületrész le volt zárva, de egy hatalmas diófáról elérte az alacsonyabbik tetőt, onnan pedig csak egy kicsit kellett másznia a falon, hogy elérje a tornyot. Zacharias, az öreg pap évekkel ezelőtt rajtakapta, miközben felfelé mászott, de csak mosolygott, és elsétált; kettejük titka volt, hogy itt tölti az idejét, amikor egyedül akar lenni.
Magában elköszönt tőle is. A torony magányában minden barátjának elmondta, amit eddig elmulasztott, vagy amit nem lehetett kimondani. Nem volt igazi búcsú, de a lelke megkönnyebbült tőle. Megköszönte, hogy befogadták, hogy szerették és megvédték; bocsánatot kért mindenért, amit gyerekes gőgjében sosem vallott be. Úgy érezte, a szavai valahogy célba érnek, a déli szél elviszi majd szeretteinek a vallomását.
A harangszó után otthon már várta az egész család. Anyja mégis elkotyogta a testvéreinek, hogy mi következik, mind féltették, el akarták kísérni, de lebeszélte őket. Erősnek mutatta magát, főleg anyja kedvéért, aki többször is elsírta magát. Apja csak csendesen átölelte, kisebb testvérei megszeppent arccal figyelték, a nagyobbak komoran búcsúztatták. Ő pedig mosolygott, és azt mondta: minden rendben lesz, közben pedig próbált nem gondolni arra, mi lehet az a “minden”, ami most következik.
Magához vette a zsákját. Friss pogácsa illata áradt belőle. Még egyszer megölelt mindenkit, majd még mielőtt a könnyei előtörtek volna, kilépett a házból, ami nyolc évig volt oltalmazó otthona.
A nyugati kapuig sikerült összeszednie magát. Csak ki kell sétálnia rajta, nincs okuk rá, hogy megállítsák.
Már elhaladt az őrök előtt, amikor kiáltást hallot.
- Fru! Fru, várj!
Brandon. Miért Brandon?
Úgy tett, mintha nem hallaná, de hiába: a fiú utolérte, és a karjánál fogva visszafordította.
- Bran, ne... Engedj, mennem kell.
- Hová? Ráadásul egyedül... Miért nem szóltál?
- Ne most, kérlek... Engedj el!
Az őrök felfigyeltek a civakodásra, és egyikük elindult feléjük.
- Eressz, kérlek!
- Kisasszony, segíthetek? - kérdezte fennhangon az őr.
- Nem, nincs gond, ismerem.
Menj vissza, kérlek, menj vissza...
Az őr azonban nem tágított.
- Fiatalember, miért nem hagyja békén az ifjú hölgyet? Láthatóan nem kíváncsi magára.
- Nem érti, ő... - kezdte Bran, de félbeszakították.
- Rokonok?
- Nem, de...
- Akkor ne is próbálkozzon, az én őrségem alatt nem fog erőszakoskodni. Menjen vissza a városba, ha nem akarja, hogy reggelig bezárassam!
Könyörgően nézett a fiúra. Menj, kérlek!
Brandon értetlen tekintettel nézte, de hagyta, hogy az őr visszafordítsa. A férfi aztán hozzá fordult.
- Minden rendben, hölgyem?
- Igen... - motyogta, és igyekezett nem mutatni az arcát.
Túl későn jött rá, hogy ezzel hívta fel magára a figyelmet. Az őr lehajolt, hogy jobban lássa, ő pedig sarkon fordult és elszaladt.
Nem jó, nem jó, nem jó!
Elszúrta.
De nem tudott jobbat, teljes erejéből futott tovább. Az őrök még kiabáltak utána egy darabig, de aztán elhallgattak, és nem is indultak utána.
Lelassított, hogy kifújja magát. Bizonyára szerelmi civódásnak vélték az esetet, az arca eltakarását pedig talán annak, hogy nem akarta, hogy sírni lássák. Most már csak meg kell keresnie az idegent. Wyrda szellemére, hisz még a nevét sem tudja!
Néhány perc alatt eljutott a dombhoz. A tetejéről még visszanézett, hogy utoljára megnézze Tallent, a várost, ahol felnőtt, a hatalmas vitorlarudakat, a templomtornyot... A kapunál gyülekező lovas őröket...?
Újra futni kezdett. A lába megcsúszott a sárban, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Nemsokára meglátta a csipkebokrot is, és az ösvényt, ami az erdőbe vezetett. Ott már biztonságban lesz, várják, segítenek neki.
A fák közé érve visszafordult. Két lovas katona ügetett az úton, akik szemmel láthatóan kerestek valakit. Leguggolt egy bokor mögé. Tovább mennek, tovább kell menniük; miből gondolnák, hogy pont itt fordult le?
Az egyikük leszállt a csipkebokornál, és a földet nézte. A sáros földet...
Legszívesebben felnyüszített volna. Tallen a Karaqanok uralkodása alatt gazdag város volt, mindenütt kövezett utcák voltak. Ő pedig ostoba módon nem gondolt rá, hogy idekint a lábnyoma elárulhatja.
Tíz perce indult útnak, és mindent elrontott. Naponta több tucatnyian sétálnak ki-be a kapukon, vásárnapokon több százan is, de rá felfigyeltek, és nem azért, mert tudták, hogy kicsoda. Hogy lehet ilyen féleszű?!
Izzadt a tenyere, és túl hangosan lélegzett. Hogyan tovább? Az ösvényen induljon el, vagy bújjon el a sűrűben? Milyen messze lehet a kísérője?
A lovasok elindultak felé. A lehető leghalkabban megfordult, és futni kezdett tovább, amerre az idegent sejtette. Több rossz döntést nem hozhat ma.
Nem jutott még messzire, amikor egy szélesre tárt kar megállította. Ijedtében felkiáltott, de gyorsan felismerte, ki lépett elé egy szikla mögül. A férfi maga mögé tolta, rá se nézve lehúzta a csuklyát a fejéről, és a katonák felé nyújtott kezével olyan mozdulatot tett, mintha megcsavarna, majd csuklóból feldobna valamit. Minden izma feszült, a tekintete sziklamerev volt.
Szóval mágus.
A katonák káromkodtak és az egyensúlyukat keresték, mintha megbotlottak volna valamiben, de gyorsan összeszedték magukat. A férfire mutogattak, és már kivont karddal futottak feléjük. A mágus a zsebébe nyúlt, és felhúzott a másik karjára valamit, majd immár mindkét kezével csavart egyet a levegőn, és elkezdte ritmikusan dobálni azt, amitől az előbb botladoztak a katonák. A mozdulatok nyomán téglányi rögök fordultak ki a földből a lábuk előtt, alatt, de megbirkóztak vele, jöttek tovább, még ha lassan is.
Már csak néhány méterre voltak tőlük, amikor hirtelen változott a mozdulat, a mágus oldalról kavart, majd markolt meg valamit, mire az egyik katona a fejéhez kapott, és hátrafordult. Ekkor egy pillanatra tűzoszlop csapott fel a másik előtt, aki felkiáltott és elhátrált - elbotlott az egyik rögben, egyenesen bele a hangra felé forduló társa kardjába.
A katona tágra nyílt szemekkel elengedte a kardját, és el akart rohanni, de a mágus addigra felvett egy kisebb követ, és egy csuklómozdulattal a tarkójához vágta. Reccsenés hallatszott, a teste a földre zuhant, és ő sem mozdult többet.
- Minden rendben? - fordult felé a mágus.
Most halt meg két ember a szeme láttára. És a mágus ölte meg őket, szemrebbenés nélkül.
Bizonytalanul megvonta a vállát.
- Bántottak? - pontosított a férfi.
Megrázta a fejét.
- Jó. Menj tovább az ösvényen, a lovak nincsenek messze, ott várj meg. Biztonságban leszel, előbb észreveszem, ha valaki közelít, mint te. Csak ne nyúlj semmihez.
Még mindig nem érezte úgy, hogy meg kellene szólalnia, ezért csak bólintott, és elindult.
Talán okosabb lett volna a mágussal maradni, de... Nem akarta a halott katonákat látni, nem akarta tudni, hogy mit tesz velük a férfi. És egyáltalán nem akart a közelében maradni egy olyan embernek, aki ilyen könnyedén öl. Tudta, hogy érte tette, hogy megvédje, de mégis, ezek az emberek lireai katonák voltak. És még mindig élnének, ha ő csak rámosolyog az őrre a kapunál, és tovább sétál, vagy ha odafigyelt volna a lábnyomaira. Ehelyett ostobaságból a halálba vezette őket.

Tényleg gyorsan elérte a hevenyészett tábort. Egy fához kötve két felszerszámozott lovat talált, egy sárga szőrű, fekete sörényű erős csődört és egy kisebb, karcsú pej kancát. Nem messze tőlük egy megtisztított kör közepén a földbe szúrva állt egy alkarhosszú mágusbot: tekergő indákat formázó fém nyele végén egy négyágú foglalatban ujjnyi kristály ült, a belsejében élénk sárgán örvénylett a mágia. Hallott már róla, hogy a mágusok csak egy q’iri nevű fém segítségével tudtak varázsolni, és hogy kristályokban tárolják az erejüket, de sosem látott még ilyesmit.
Feltételezte, hogy a “ne nyúlj semmihez” kitétel főleg erre a botra vonatkozott, ezért nem ment közelebb hozzá. Leült egy sima törzsű fa elé, elővette a zsebkését, és belekarcolta a fába Wyrda sarlóholdját a két csillaggal. Közben halkan beszélt az istennőhöz, elmondta, hogy a leszúrt katona halálát nem gonosz tettei okozták, lelkiismeretesen végezte a munkáját. A másik katonáért is megtette ugyanezt, aztán elkezdte újrarajzolni az első jelet, még mélyebbre vágva a fa kérgében; elsuttogta, hogy ha valaki hibás lehet érte, az ő, vagy a mágus, bár mindannyian csak azt tették, ami számukra helyesnek tűnt, ezért legyen kegyes hozzájuk. Addig rajzolta át a jeleket újra és újra, amíg ki nem fogyott a szóból.
Végül megérintette a két jelet, és felállt. Ekkor hallotta meg, hogy a mágus a nyerget igazítja a pej lovon.
- A hazájukért haltak meg - mondta a férfi. - Nem úgy, ahogy suhancként álmodik az ember a hősi halálról, de az ő végük sem ér kevesebbet ettől.
A hangjában nem volt sem megbánás, sem sajnálat, és ettől valahogy egyszerűen csak igaznak hangzott.
Amikor végzett a nyereggel, odalépett hozzá, és meghajolt előtte.
- Aydan Galwin vagyok, Lirea Mágusrendjének harmadik köréből. A feladatom, hogy épségben eljuttassalak északra, a Mágustoronyba, Astrik főmágus színe elé. Hogy utána mit fog kérni tőled, azt nem árulta el, és a testvéreidről sem tudok mit mondani.
- Értem.
- A többit megbeszéljük később, de még sötétedés előtt távol kell kerülnünk a várostól. Nem téged fognak keresni, hanem egy szökött katonát, aki hátbaszúrta a társát, valószínűleg azért a fiatal lányért, akiért kiküldték őket.
- Köszönöm. - Azt hiszem.
- Majd akkor köszönd meg, ha eljutottunk a toronyba. Legjobb esetben is két hét az út, ha nem hátráltat minket semmi.
Odavezette hozzá a kancát.
- Marynek hívják. Jóindulatú állat, de fiatal és tüzes, figyelj oda rá.
Hát, gyerekkorában mindig arról álmodott, hogy sárkányháton szerzi vissza a birodalmát, de arra nem volt sok esélye. A tüzes ló végtére is elég jó közelítés.
Aydan megpaskolta az állat fejét, majd átadta a kantárját.
- Induljunk.

Este tábort vertek egy tisztás szélén. A mágus már hozzászokhatott a vándor életmódhoz, valószínűleg meg sem érezte a több órás lovaglást, neki viszont már fájt a feneke, és annyira elgémberedett a lába, hogy leszálláskor alig tudta kiegyenesíteni. Gyakorlott lovas volt, de az erdei úton oda kellett figyelni Maryre, különösen, amikor gyorsabb tempóban haladtak. Ez a ló egyszerűen imádta a sebességet.
Aydan elment tűzifáért, őt viszont leintette, amikor segíteni akart. Biztonságosabb, ha marad. Így hát leszerszámozta és kikefélte a lovakat, kikaparta a sarat a patájukból, megfésülte a sörényüket és a farkukat. Még félt egyedül maradni a gondolataival.
A mágus visszaért, mielőtt végzett volna. A szeme sarkából látta, hogy őt figyeli. Most tudatosult csak benne, hogy egyedül van a vadonban egy ismeretlen férfival, aki már csak a fizikai erejével is bármire rá tudná kényszeríteni, a mágiáról nem is beszélve. Mélyeket lélegzett. Most már úgyis mindegy; ha nem tisztességesek a szándékai, nem tud ellene tenni. Különben is: aki aggódik, az kétszer szenved. Anyja mondogatta ezt mindig, amikor magába fordult a jövője miatt.
A jövője pedig most megtalálta, méghozzá egy mogorva mágus képében. Aydan nem beszélt sokat, és az is hamar világossá vált, hogy nem fogják végigkacarászni az utat, a torony kapujában örök barátságot fogadva, de valahol megnyugtató volt a magabiztossága. Nem, egyáltalán nem tűnt olyan típusnak, aki teliholdas éjjeleken szökésben lévő hercegnőket erőszakol.
Mire végzett a lovakkal, a tűz már lobogott. Megvacsoráztak, ittak, egyikük sem szólt egy szót sem. Amikor kiemelte az utolsó pogácsát a vászonzsákból, a szájához emelte, de nem tudott beleharapni. Ez az utolsó darab a családjából. Csak egy hülye pogácsa, de akkor is.
- Mi történt a városban, Echo? - kérdezte váratlanul a mágus.
Összerezzent a név hallatán. Nyolc éve senki nem hívta így, nem hallotta a saját nevét. Ő maga sem mondta ki soha hangosan. És most döbbenten vette tudomásul, hogy fél tőle.
- Fru. Hívj Frunak.
- Nem.
Csodás.
- Lebuktathat - figyelmeztette a mágust.
- De nem itt az erdő közepén. És ha megneszeltek valamit Tallenben, akkor a másik neved is ugyanúgy gyanúba keverhet. Ha emberek közelébe megyünk, egy újabbat kell felvenned, de addig is jobb, ha hozzászoksz, hogy a valódi neveden szólítanak. Tehát, Echo Karaqan, mi történt a városban?
Kihallotta a szavaiból, hogy mostantól ha csak lehet, Echonak fogja szólítani, már csak azért is, mert nem akarja. Úgy döntött, nem szól érte többet, hátha akkor visszafogja magát.
- Ostoba vagyok, az történt. Brandon... A barátom utánam jött, a kapun kívül összeszólalkoztunk, erre odajött egy őr, én meg elszaladtam. Ennyi.
- Tehát nem ismertek fel?
- Nem hiszem, akkor nem csak két lovast küldtek volna.
- A barátod nem fog utánunk jönni?
Elgondolkodott. Nem, Bran nem volt az a kimondott hős típus. Ő csak egy egyszerű életet szeretett volna, venni egy tanyát valamelyik faluban a város mellett, jószággal, meg egy kis asztalosműhellyel. És ha a lány megszökik előle, biztosan nem fogja erőltetni.
- Nem.
- Akkor ne bánkódj utána.
Meglepődött a megjegyzésen. Azt hitte, csak annyit fog mondani, hogy “jó”, vagy bármi mást, ami az úttal vagy a jövőjével kapcsolatos. Ehelyett...
- Még valamiről meg szeretnéd mondani, hogy hogyan érezzek, vagy elmehetek lefeküdni? - kérdezte kissé élesen.
- Nem, és nem. Még meg kell beszélnünk néhány dolgot.
- Hallgatlak.
- Először is, akármennyire zaklatott vagy, vagy veszélyben érzed magad, soha ne tűnj el mellőlem. Nem tudlak megvédeni, ha nem tudom, hol vagy.
Megvárta, amíg kelletlenül bólint, majd folytatta.
- Másodszor, akármi történik, viselkedj természetesen, még akkor is, ha úgy tűnik, lebukunk. Az unokahúgom vagy, és a fővárosba utazunk családi ügyben. Ha veszélyes lesz a helyzet, elintézem. Harmadszor, és ez a legfontosabb: akárki vagy, és akárki leszel, most az a feladatod, hogy épségben eljuss a mágustoronyba, ezért hallgatni fogsz rám. Nem fogok veled királynőként bánni, nem fogsz gyaloghintón utazni, sőt, meleg ételt se nagyon fogsz látni. Jobb, ha ezt tudomásul veszed, Echo.
- Ó, kár, hogy nem előbb mondtad - fortyant fel -, pedig gyaloghintóhoz öltöztem. Most mi lesz a legszebb báli ruhámmal? És ki fogja reggelente fényesre kefélni a körmeimet? Megyek, és álomba sírom magam, már ha szabad, és közben ölelgetem a gyémántberakásos koronámat, hátha attól minden helyrejön!
Azzal felállt, és ott hagyta a mágust. Leült a pokrócára, és késével kipiszkálta a körmei alól a lópucolás közben aláment koszt. Hogy fog két hetet kibírni ezzel az alakkal?
És mi lesz utána? Tegnap még a kisöccsük tizedik születésnapjára tervezgettek ajándékot, Brannel meg akarták kóstolni az első idei sütőtököt, az anyjával el akartak menni télire ruhaanyagot vásárolni... Most pedig fogalma sincs, mit hoz a holnap. Minden idegen volt idekint, semmit nem értett, és rá volt szorulva a mágusra, aki elkényeztetett fruskának nézte. Ezek után milyen lehet a főmágus? Milyen jövőre számíthat?
Hirtelen rázuhant a sötét éjszaka magányossága. Egyedül volt, bizonytalanul, védtelenül, távol a családjától. A mágus nem engedi, hogy bántsák a katonák, de arra ki fog vigyázni, hogy ő ne bántsa?
Senki, mondta magának, mostantól senki nem vigyáz rád.
Érezte a torkába maró fájdalmat, és már nem tudta visszafogni a zokogást. Az utolsó pogácsával a kezében végül tényleg álomba sírta magát.

Éjjel felébredt. Erősen fújt a szél, elvitte a fejük fölül a felhőket, a sírás pedig elvitte a fájdalma nagyobb részét. A mágus aludt, a tűz viszont még mindig lobogott, és mintha a föld is meleget árasztott volna magából, bizonyára Aydan varázslata nyomán.
Rájött, hogy az este elfelejtette a számvetést. Wyrda ugyan nem követelte meg minden nap, de ő megszokta a kis esti rituálét, ma pedig különösen szüksége volt rá. Feltérdelt a pokróca alatt, gondolkodott egy kicsit, majd a Holdra nézve beszélni kezdett.
Echo Karaqan vagyok. Mindig így kezdte a számvetést, magában mondva a nevét. Azonban a mágusnak abban igaza volt, hogy itt az ideje hozzászoknia, hogy hallja is.
- Echo Karaqan vagyok - ismételte, immár hangosan -, Kastor és Thaila Karaqan leánya, Lirea trónjának harmadik örököse. Ma megtalált a sorsom, útra keltem a népemért. Halld hát számvetésem! A Nap alatt engedtem, hogy a félelem vezessen. Miattam meghalt két ember. A Nap alatt legyőztem a fájdalmamat. Békét hoztam a családomnak és anyámnak. A Nap alatt engedtem, hogy a dühöm vezessen. Kicsinyes voltam. A Nap alatt teljesítettem a kötelességet, amellyel születtem. Erős voltam. Wyrda, Úrnő a Hold alatt, csendedben megleltem hibáimat és erényeimet, és jobb ember lettem. Fényed a legmélyebb sötétségen is átvezet.
Tenyerét a Hold felé emelte, majd a szívéhez tartotta.
Akármi is történjen, ő úgy fog élni, hogy az utolsó számvetésnél emelt fővel állhasson Wyrda és édesszülei elé. És ebben sem a mágus, sem maga az Ashait Birodalom nem akadályozhatja meg. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése