5. Marius

“Az élet állandó és mégis változékony, akár a Hold. Legyen bár fényes és ragyogó, vagy sötét és hideg, választott utamról soha le nem térek. Életemet az életnek áldozom.” (részlet Wyrda Papjainak Esküjéből)

Marius kilépett Viian főutcájára, és összehúzta magán a kaftánt. Mélyet szippantott a kora őszi hűvös levegőből, ami a pincehelyiség dohos, állott szaga után különösen frissítően hatott. Hosszú tárgyaláson volt túl, de partnere szerencsére igen jó kedélyű embernek bizonyult, könnyen szót értettek, így nem volt probléma az üzlettel sem. Bár amikor meghívta a helyi kártyabarlangba, nem gondolta, hogy a bor is ennyire jól fog fogyni a társaságában. Kissé már szédelgett tőle, mégis, elégedett volt. Apja is jónak fogja találni a kialkudott árat, és neki sem kell könyveléssel töltenie az éjszakát. Elvigyorodott. A partnerek elégedettsége fontos az üzletben, és egy-két kellemes kártyaparti igazán nem nagy ár a jövőbeni kapcsolatokért.

Felnézett a Holdra, csak megszokásból. Lassú léptekkel hazafelé indult. Nem akarta megint végighallgatni Bernard sopánkodását, miszerint magasságos édesapja sohasem vetemedett volna arra, hogy az üzletfeleit bűnbarlangokba csábítsa, és ilyen állapotba kerüljön előttük. Remélte, hogy kiszellőzik a feje, mire a kúriára ér, bár a ruhájába ivódott szivarfüst mindenképpen árulkodó lesz.

Ahogy sejtette, megkapta az öreg lakájtól a fejmosást, amit gyerekkorától gyakorolt bűnbánó mosollyal hallgatott végig. Amikor már azt hitte, vége van, Bernard még hozzátette:

- Különben is, nem tudom, kikkel barátkozik az úrfi, de gondolja át, hová vezet mindez! Este egy utcagyerek is járt itt, egy közönséges csavargó! Ezt hozta - nyújtott át egy levelet, természetesen csak két ujjal, zsebkendővel fogva, nehogy a közemberek mocskával érintkezzen.

Marius kissé meglepve átvette a levelet, jó éjt kívánt a lakájnak, és felment a szobájába.

Nem pecsételték le, csak egy egyszerű szalaggal volt átkötve, nem is különösebben szépen. Az a gyerek, aki hozta, bizonyára beleolvasott. Érthető volt a kíváncsisága, hiszen maga Marius sem értette, ki küldene neki levelet ilyen módon, és miért. Az aláírást is hiába nézte, nem ismerte a nevet. Beleolvasott hát a levélbe.

“Kedves Barátom!

Ne haragudj, hogy sok év után rád török, de bizonyos események hatására megrohantak az emlékeim azokról az időkről, amikor még a vén diófa
ágain szőttünk terveket a jövőről.”

A vén diófa ágain...? Utoljára gyerekkorában mászott fára, Aydennel. Ő küldte volna a levelet? De miért nem a saját nevén írta? És hogy került egy utcagyerekhez?

Folytatta az olvasást, de nem lett tőle okosabb; többnyire üres fecsegés volt, bár a végére bizonyossá vált, hogy Aydantől származik, mert megemlített egy-két közös élményt, amiről senki más nem tudhatott. Értelme vagy világos célja azonban továbbra sem volt.

Elgondolkodott. Aydan már régóta a mágustoronyban tanult, amikor megismerkedtek, őt pedig néhány évvel később Wyrda szólította szolgálatba. Azóta alig találkoztak; Aydan nem járt haza a megszállás után, és Marius családja is kereskedelmi szempontból előnyösebb helyekre költözött. A családi villa a tengerparton volt, ebben a városban csak egy kisebb kúriát tartottak fenn, amit Marius kapott meg - a vele járó munkával együtt -, amikor Wyrda papjai kizárták őt a rendből. Akkor találkoztak utoljára rendesen.

Marius elmosolyodott, ahogy rátörtek az emlékek. Még szerencse, hogy azt az estét nem látta Bernard. Aydan általában nagyon karót nyelt tudott lenni, de azt értette, hogy mi a veszteség. És ha egyszer elengedte magát, az összes isten inkább elfordította a fejét. A Mágustorony persze nem, Aydan büntetésképpen három hónapig csak a termést és a fákat növesztette a környező falvakban, miután gyakorlatilag átrajzolta a térképet a város szélén, hogy a földbe vésse üzenetét a világnak. Szó se róla, az a kisebb hegynyi ujj két napi járóföldre is látható volt még, pedig Aydan addigra olyan részeg volt, hogy járni is alig tudott.

Újra a levélre nézett. Tudta, hogy valamit nem vesz észre.

A vén diófa ágain...

A homlokára csapott. Miután Aydant beavatták a Mágusok Hetedik Körébe, Mariust pedig Wyrda rendjébe, annak a fának az ágain lógázták a lábukat egész nap, és vad meséket szőttek a jövőjükről. Kidolgoztak egy titkos levelezést is, hogy majd ha ő főpap lesz, Aydan pedig főmágus, akkor tudjanak rejtett üzeneteket váltani. Soha nem gondolta volna, hogy valaha szüksége lesz rá.

Számolni kezdett. Minden sor tizenötödik betűje.

“Segíts! Hajnal, kelet.”

Napkeltekor a keleti kapunál. Legalábbis remélte, hogy ezt jelenti.

Lerohant, felkeltette Bernardot, és meghagyta neki, hogy mindenképpen ébressze fel még virradat előtt. Aztán összekészített némi pénzt, egy egyszerűbb rend ruhát, és Aydan problémáit ismerve egy kardot is. Nem volt nagy vívó, és egy mágus mellett ritkán volt szükség fegyverre, de ha segítséget kér, akkor valami olyasmiről lehet szó, amit nem lehet mágiával megoldani.

Aggódott, és mégis, azzal a gondolattal aludt el, hogy végre megölelheti azt a fafejű barmot. Akármibe is keveredik most.

Már egészen elfelejtette, mennyire csípősek tudnak lenni az őszi hajnalok. A kereskedők élete kényelmessé tette. Megszaporázta a lépteit, odaintett a városőröknek, és kisétált a kapun.

Nem látott senkit, ezért feltűnés nélkül továbbment. Belelépett egy pocsolyába, de az mélyebbnek bizonyult, mint gondolta, bokáig merült a vízben. Szitkozódva lenézett, és döbbenten látta, hogy a pocsolya vize megmozdul, és egy keskeny érben folyni kezd az út szélén - felfelé. Megcsóválta a fejét, továbbment, és az első adandó alkalommal letért balra, a bokrok és dombok között vezető kanyargós ösvényre.

Amint az egyik domb eltakarta a városfalat, meg is látta Aydant. A mágus komor arca megenyhült kissé, és ő is megkönnyebbült, hogy egy darabban találja. Megölelték egymást, szokás szerint azon versenyezve, hogy ki tudja erősebben hátba verni a másikat, majd Aydan csendre intette, és bevezette a fák közé.

Néhány perc sietős gyaloglás után egy sebtében felállított táborhoz értek. Marius meglepetésére két ló is állt a fákhoz kötözve, és egy ember feküdt pokrócba csavarva a tűz mellett. Az idő viszont kellemes lett, ahogy Aydan körül általában. A mágus nem szívlelte a hideget, és nem is esett nehezére megszabadulni tőle.

- Itt már beszélhetünk - mondta Aydan. - Örülök, hogy látlak.

- Örülhetsz is. Hogy jutott eszedbe így üzenni? - morgott Marius. - Csoda, hogy emlékeztem rá.

- Muszáj volt, nem mehetek az őrök közelébe. De abban a suhancban sem bízhattam.

- Mibe keveredtél már megint? - kérdezte Marius cinkos mosollyal.

- Azt nem mondhatom el - felelt Aydan komoran. - De akit kísérek, megsérült, és az ashaitok a sarkunkban vannak, nem mehetek a papokhoz. Tudsz segíteni?

Marius feszengett. Annyira remélte, hogy nem ilyen természetű segítségre van szüksége...

- Aydan, tudod, hogy...

- Tudom! - vágott a szavába a mágus. - De nincs más lehetőségünk. És neked is fontos, hogy ő éljen.

- Miért, ki ez?

- A nevét nem árulhatom el. Éppen ezért hidd el nekem, hogy ez most komoly.

- Aydan, én bármit elhiszek, és bármit megteszek, de Wyrda...

Ebben a pillanatban jeges szél vágott az arcukba. Olyan, amilyennek nem szabadott volna fújnia ilyenkor. És nem állt el.

- Nem vagyok már pap, nem tudom megtenni, amit kérsz! - kiabálta túl Marius a szelet.

A szélvihar erősödött, hó és fagyott föld szagát hozta.

- Úgy látom, az istennő zabos valamiért, és nem rám - mondta Aydan az arca elé emelt karja mögül. - Mondd, ő zárt ki a rendből, vagy a papok? Az ő szabályait sértetted meg, vagy a papokét?

A mágus szemmel láthatóan sokáig készült erre a beszélgetésre.

- Aydan, ez nem ilyen egyszerű...

Újabb szélroham. A hideg betolakodott a ruhája alá, és ezer apró tűként szúrta a testét.

- Marius, ha nem fejezed be az ellenkezést, mind itt fagyunk meg. Ő is - pillantott a földön fekvő alakra. - Legalább tegyél egy próbát, kérlek!

Marius sóhajtott, és kérdőn nézett az égre. A szél elcsitult.

De miért? Miért most? Az istennő nagyon rég nem beszélt már vele.

Először a választás napján szólt hozzá. Amikor kilépett a jelöltek közül, a felhős égen hasadék nyílt, és simogató napfény árasztotta el a templomot, meleg szellő csókolta az arcukat, de még a madarak is köréjük gyűltek, hogy a szentély oszlopain és gerendáin nyíló virágok közt énekelve üdvözöljék az új papnövendéket. Azután minden reggel azzal ébredt, hogy a harmatos leveleken ringó cseppekről Wyrda fénye ragyog rá, ugyanúgy átmelegítve a lelkét, mint az első napon. Az istennő akkoriban sokat beszélt hozzá, és nem csak a templomban. Ott egyszerű volt megérteni őt; mivel a szentélynek nem volt se oldala, se teteje, Wyrda szavai - a szél, a fény és az eső - tisztán hallhatóak voltak. De Marius sokszor hallotta őt a templomon kívül is, és lassan megtanult egy-egy apró jelből is érteni. Lehetett a szabad ég alatt vagy egy sötét pincében, az istennő mindig megtalálta a módját, hogy beszéljen hozzá.

Egészen három évvel ezelőttig. Amikor kizárták a Rendből, Wyrda is elnémult számára. Hiába ült napokig étlen-szomjan a templomban, nem oszlottak el a felhők, de még csak jégeső se verte el. Az istennő már arra sem tartotta érdemesnek, hogy megbüntesse.

Most pedig a semmiből felbukkan Aydan, lehetetlent kér, és Wyrda újra megszólal. Meglehetősen hangosan.

Marius sóhajtott. Ezek összeesküdtek ellene.

- Mutasd, hol sérült meg...

Aydan a pokróchoz ment, és finoman megérintette a benne fekvőt. Marius is közelebb lépett, akkor látta, hogy egy fiatal lány az. Nehezen ébredt az érintésre, és az arca verejtékben úszott a láztól. Aydan a lány mellé térdelt, és segített neki felülni - meglepően gyengéden -, hátát az egyik nyeregnek támasztotta, és leoldotta a felkarjáról a kötést.

Marius letérdelt mellé. Látott már rondább sebet is, de nem sokat.

- Mikor történt? - kérdezte Aydantől, mert a lányt nem akarta beszéddel terhelni.

- Négy napja. Lassabban értünk ide, mint szerettem volna.

- Ashaitok?

Aydan bólintott.

- A saját tőrével vágták meg. A lovak patájából is azzal kaparta a sarat, és nem biztos, hogy megtisztította előtte.

Marius látta rajta, hogy van tovább is, de nem most van itt az ideje kimondani.

Kibontotta a varratokat; ha Wyrda kegyelméből gyógyulásnak indul a seb, semmi szükség nem lesz rá, ha pedig nem, akkor az sem segít rajta. Óvatosan húzta ki a szálakat, a lány mégis nyöszörgött; kék szemébe a fájdalom könnyei tolultak, majd a bőrére tapadt gubancos, szőke tincsekbe csorogtak. Szép arca lehetett, amikor éppen nem torzította el a kín.

- Tudod, hogy mire van szükségem - fordult Marius Aydanhoz. - Wyrda nem gyógyít ok nélkül.

- Nem árulhatom el, ki ő - makacskodott a mágus, mire Marius tarkón vágta.

- Nem a városi tanács vagyok, semmire nem megyek a nevével vagy a rangjával - förmedt rá. - Mióta utaztok együtt?

- Egy hete.

- Akkor csak ismered már. Mondd el nekem, miért kell élnie.

Aydan látványosan lenyelte azt a választ, amit nem adhatott meg. A lányra nézett, ő pedig vissza, majd elfordította a tekintetét, mintha szentül meg lenne róla győződve, hogy elveszett, mert a mágus utálja őt.

Persze Aydan majdnem mindenkit utált. Legfőképp saját magát, ezért volt mindig olyan mogorva, mint egy éhes medve. Most is úgy tűnt, szívesebben állna a saját villáma alá, minthogy bárkit is szembe dicsérjen. Ő is félrefordította a fejét, és behunyta a szemét. Küszködött, Marius pedig elképedve nézte. Egy dolgot máris tudott, amit el tud mondani Wyrdának: ha Aydan hajlandó félretenni a büszkeségét a lányért, akkor biztosan különleges teremtés.

- Jólelkű - szólalt meg nagy sokára Aydan rekedten, de a szemét továbbra sem nyitotta ki. - Az első napon üldözte két katona, akiket meg kellett ölnöm, ő pedig imát mondott értük, holott az élete forgott veszélyben miattuk. - Nyelt egyet, majd folytatta. Nem látta, hogy a lány tágra nyílt szemekkel nézi. - Kiveszi a részét a munkából, pedig sosem kértem. Okos és gyorsan tanul. Önzetlen és alázatos, de nem megalázkodó. Jó ember.

- És minden lépésével hibát követ el... - suttogta erőtlenül a lány. - Amerre csak jár, emberek halnak meg...

Felzokogott, pedig amilyen állapotban volt, csoda, hogy volt ereje hozzá. Marius Aydanra nézett, de tőle nem tellt többre. Odafordult hát a lányhoz, és fél karjával átölelte.

- Hibázni emberi dolog. Hidd el, ebben a királyságban nem te vagy a legveszélyesebb - próbálta csitítani, de a szavai nem értek célt.

- Meg kellene védenem őket... - kapaszkodott bele a lány ép kezével. - Az én népem, és miattam halnak meg...

Marius megütközve nézett rá. Az én népem...?

Aydanhez fordult, aki még mindig a földet nézte.

- A parancs úgy szólt, hogy én nem fedhetem fel a kilétét - mondta a mágus újra tiszta hangon. - Hogy ő mit tesz, az rajta áll.

- Hogy hívnak? - kérdezte Marius a lányt. Szíve a torkában vert, úgy várta a választ.

- Echo - suttogta. - Echo vagyok.

Marius megszédült. Lireában mindenki tudta az eltűnt Karaqan gyermekek nevét, hisz évek óta a visszatérésüket várták. Csendes imákat mormoltak értük esténként, és ashait kínpadokon haltak meg a nevükben. Most pedig az egyikük itt fekszik a karjaiban egy halálos sérüléssel.

Átölelte a lányt, és könyörgőn nézett az égre, mert az nem lehet, hogy rajta múlik a hercegnő és talán a királyság sorsa. Éppen rajta, aki ostobán eldobta a legnagyobb áldást, amit Lirea földjén ember kaphat; aki akkorát hibázott, hogy az istennő hallani sem akart róla azóta.

Egy meleg fuvallat lecsókolt egy könnycseppet az arcáról, és játékosan a vállára dobta lófarokba kötött haját. Hosszú évekkel ezelőtt ezért növesztette meg; élvezte, ahogy Wyrda néha játszadozik vele. Levágathatta volna, mégis meghagyta, emlékeztetőül, hogy minden áldott nap tudatában legyen, mit veszített a hibái miatt. Most, ahogy az istennő érintése nyomán hajszálai az állát cirógatták, újra eszébe jutott az az ember, aki volt, akinek lennie kellene. Halvány mosoly terült szét az arcán, és hosszú idő óta először az ajkán érezte Wyrda mosolyát is.

Nem számít, hogy mi volt, vagy hogy mi lesz. Az istennő most itt van vele, és neki úgy kell cselekednie, ahogy megesküdött réges-régen, mert nem a Rendre esküdött, hanem Wyrdára és az élet védelmére.

Előhúzta a ruhája alól az imafüzért, amit semmi joga nem volt már viselni; megfogta rajta az első ébenfa gyöngyöt, és imádkozni kezdett. Még mindig érezte az istennőt érintését. Tudta, hogy a lány élni fog. Ő, az ország és Wyrda is ezt akarták. Még Aydan is, és nem csak azért, mert ez volt a feladata. Ez adott neki erőt, hogy elkezdjen beszélni.

A szavak úgy folytak belőle, mint a patak, amely átszelte a szülőföldjét: kristálytiszta volt, halk, és mégis erőteljes. Élettel teli. Érezte, ahogy Wyrda fénye egyre erősebben világít benne, átmelegíti a testét, és felemeli a lelkét hozzá. És a fény csak nőtt, szóról szóra, imáról imára. Minden egyes gyöngy egy újabb kő volt, ami legördült a lelkéről, és egy újabb kaput nyitott meg az istennő felé. Amikor a teste megtelt világossággal, kezét a bűzös, gennyes, rothadó sebre helyezte, és az élet kirobbant a tenyeréből.

Az erő keresztülvágtatott az erein, fáradt ürességet hagyva maga után, a helyére pedig az istennő maga áramlott be, teljessé téve őt, egészebbé, mint valaha volt. A lelke összefonódott Wyrdával, mintha sose váltak volna el; az élet lüktetése átjárta a csontjait, bőrén ezer nap csókja égett. Elterült a nedves földön, teste alatt vibrált az élet, fülébe Wyrda suttogta a teremtés szavait. Még érezte a nap melegének gyengéd simítását az arcán, mielőtt az istennő elbocsátotta, és elsötétült előtte a világ.