4. Aydan

"Ha egy mágus hibázik, akkor még keveset tud. Az könnyen gyógyítható. De ha letagadja a hibát, akkor ostoba, az ostoba mágus pedig veszélyes. Arra nincs gyógyír. Soha ne légy veszélyes, Aydan Galwin." (Astrik főmágus Aydannek, tizennégy évvel ezelőtt)

Reggel Aydan lebontotta a tábor körüli mágikus csapdákat, és elindultak észak felé. Lassabban haladtak a kelleténél, mert Echo nem volt lovagláshoz szokva; nem panaszkodott ugyan, de amikor déltájban megálltak, alig tudott leszállni a nyeregből, ezért Aydan hagyta pihenni, mielőtt tovább indultak, és utána is inkább csak poroszkáltak. Az senkinek nem használ, ha menekülés közben fordul le a lóról a fájdalomtól vagy a fáradtságtól.

Ő nem erőltette a beszélgetést, és úgy tűnt, Echonak sincs rá igénye, így szinte egész nap csendben haladtak. Tartott tőle, hogy csicseregni fog az úton, ahogy a korabeli lányok szoktak, bár az előző este után tulajdonképpen nem csodálkozott a hallgatásán. Nem bánta igazán, hogy durva volt vele, mert a világ is durva, jobb ha megszokja; de ahogy alvást színlelve hallgatta az esti számvetését, ébredt benne némi tisztelet iránta. Gyorsan tanult, felismerte a hibáit, és elfogadta a kellemetlen dolgok szükségességét. Jó uralkodó lenne, ha rá kerülne a sor. Végtére is egy Karaqan, és úgy tűnik, ezt sok évnyi rejtőzködés és az egyszerű emberek élete sem tudta kitörölni belőle.

Estére már kissé feszült lett; ha a tallenieknek gyanús lesz a katonák eltűnése, kiküldhetnek egy csapatot, és ilyen tempóban könnyedén utolérhetik őket. Gondosan felállította a csapdákat, közben fél szemmel figyelte, ahogy a lány ellátja a lovakat. Ez már a másik élete volt, a másik neveltetése. Kérés nélkül kivette a részét a munkából, és láthatóan nem először csinált ilyet, talán fel sem tűnt neki, hogy lószagú sár tapadt az arcára. De ki ő valójában? Lirea trónjának harmadik örököse, aki kész és képes vezetni és megvédeni a hazáját, vagy egy egyszerű, dolgos, városi lány?

Vacsora közben már zavarni kezdte a hallgatás; ha az útjuk során bármilyen akadályba ütköznek, nem árt, ha ismerik egymást annyira, hogy tényleg rokonoknak tűnjenek.

- Nem sokat jártál a városon kívül, ugye? - kérdezte, amikor végeztek a sózott hallal.

- Néha kimentünk a testvéreimmel - vont vállat Echo. - A városkapun soha, de volt egy kis hajónk, azzal áteveztünk a közeli szigetre, és onnan néha a partra is, ha már nem láttak minket a városból.

- Az is valami. - Érezte, hogy ezt egy társasághoz szokott ember sokkal kedvesebben mondaná. Ő viszont mágus volt, jobban szót értett a fémmel és a tűzzel, mint az emberekkel. De azért folytatta. - És gyerekkorodban? A palotában milyen volt az életed?

- Egyre kevésbé emlékszem rá - felelte a lány. - Többnyire otthon voltunk, tanultunk írni, olvasni, Lirea történetét, és persze művészeteket, táncot, zenét... Borzasztó tehetségtelen voltam a hangszerekhez - mosolygott -, édesanyám szerint ezt tőle örököltem, de legalább énekelni tudtam. Akkoriban lovagoltam is, főleg apámmal és a bátyámmal, Jadennel. Vele néha kiszöktünk éjszaka is a birtokra, elkötöttünk egy lovat, és kimentünk a hegyre nézni a csillagokat. Néha még a mágustorony villámait is láttuk.

- És a nevelőanyád, Carin? Ő is a palotában volt? - nyújtott a lánynak egy mézes süteményt.

- Igen, ő vigyázott a kicsikre, az ikrekre és Coralra. Már akkor is sokat jártunk hozzájuk mindannyian, szerencsés vagyok, hogy végül ő vitt el, amikor...

A hangja elcsuklott, látszott, hogy nem szokott beszélni arról a napról, talán gondolni se akar rá. Vajon látta, amikor lemészárolták a szüleit és a fél udvart...?

Nem, akkor nem ilyen lenne. Hiányzott belőle az a sötétség, amit a szeretteid meggyilkolásának látványa okoz.

- A testvéreidről semmit nem tudsz? - kérdezett tovább Aydan.

A lány a fejét rázta, vékony szálú, szőke haja szomorúan lengett keskeny arca körül.

- Csak amennyit bárki más. Jaden és Coral az ashaitoknál van, ez te is tudod. Az ikrekről és a nővéremről nem hallottam, mióta elváltunk, azt sem tudom, ki vitte el őket, vagy... Vagy hogy egyáltalán élnek-e még - felelte elhaló hangon.

- Mit gondolsz, igaz, amit a bátyádról mondanak?

Névleg Jaden Karaqan állt Lirea élén, de arcátlanul nyilvánvalóan az ashaitok bábja volt. A birodalom eleste után egy évvel lépett trónra, azóta mindenhová az ashait koronaherceg kísérte, meg sem próbálták titkolni, hogy ő adja az utasításokat. A koronaherceg szavait visszhangozta akkor is, amikor egy egész falut gyújtatott fel, mert nem fizettek adót. Elverte a jég a termésüket, nem volt miből, de ez nem érdekelte sem az ashait nemest, sem pedig Jadent. Az első Karaqan uralkodó, akit szívből gyűlöl a nép.

Echo ökölbe szorította a kezét.

- Valamit tettek vele. Jaden erős és jólelkű, biztos vagyok benne, hogy valami még rosszabbat akar elkerülni. Coralra is vigyáznia kell, ő még csecsemő volt, amikor elfogták. Talán szerencse is, hogy együtt vannak, így nem tudnak Coralból valódi szörnyeteget nevelni.

Elhaló hangja csurig telve volt bizalommal és szeretettel a bátyja felé. Aydan jobbnak látta, ha nem világosítja fel arról, hogy Jadent biztosan nem engedik a húguk közelébe, csak annyira, hogy még zsarolhassák vele. Lirea számára mindketten elvesztek.

- Látom, édesszájú vagy - mosolyodott el halványan Echo, amikor Aydan már a hatodik süteményt emelte a szájához.

- Utálom - felelte, és hagyta, hogy a lány más irányba terelje a beszélgetést. Nem akarta tovább tépni a régi sebeket. Ma nem. - Ha te is annyit ennéd, mint én, soha többé nem akarnál ránézni. De a mágia nagyon sok erőmet felemészti, ennem kell, hogy ne gyengüljek el. Ez pedig tele van cukorral, és hosszú utakat is kibír.

- Ó...! - kerekedd el a lány szeme. - Ezt nem tudtam. Ami azt illeti, nem sokat tudok a mágiáról vagy a mágusokról. Igaz, hogy csak a q’iri nevű fémmel tudtok varázsolni?

- Nem teljesen. A q’iri vezeti a legtisztábban a mágiát, de szükség esetén arany, ezüst, réz vagy vas is megteszi. Ha nagyon muszáj, még a só is. De valamire szükségünk van, hogy formába öntse a mágiánkat.

Echo tekintete a botjára tévedt, amit a tábor közepére szúrt le, hogy fenntartsa a csapdákat.

- És a kristály...?

- Az tárolja az energiát. A tanoncok nem is használhatják, amíg be nem kerülnek a hetedik máguskörbe. Egy teljesen feltöltött kristályt nagyon nehéz kordában tartani.

- És te már a harmadik körben vagy - jelentette ki Echo. Szóval a memóriája is kiváló.

- Igen - bólintott Aydan.

- És mikor lépsz feljebb a másodikba? - kíváncsiskodott a lány.

- Soha. Aki harci mágiával foglalkozik, nem juthat ennél magasabbra.

Echo valamit megláthatott rajta, mert nem kérdezett tovább. A máguskörökről szívesen beszélt neki - elvégre a királyi család tagja, ezeket rég megtanulta volna, ha nem szól közbe a háború -, de az ő útjához senkinek semmi köze.

Elpakolták a vacsora maradékát, és lefekvéshez készültek. A lány ismét elmondta a számvetését, Aydan viszont csak betakarózott, és a másik oldalára fordult. Nyolc éve már, hogy nem beszélt Wyrdával; tisztelte az istennőt, de úgy vélte, hogy ami benne lakik, azon semmilyen számvetés nem segít.

A csillagok még ragyogtak az égen, amikor Aydan felriadt. Csengett a füle; a csapdái jeleztek.

Hamarosan meghallotta az első elfojtott káromkodásokat, ahogy néhány katona beleragadt a mély, iszapos sártengerbe, amivel körbevonta a kis tisztást. Halkan felkelt, Echo mellé guggolt, és kezét finoman a szájára tapasztotta. Így is felriadt, rémült tekintettel nézett rá, de nem kezdett sikítani. Úgy tűnik, nála reflex a csend és az észrevétlenség. Nagyon helyes. Aydan elvette a kezét a szájáról, és mutatta neki, hogy ne mozduljon.

Nem tudta, hány katonát küldtek utánuk, és van-e velük mágus, de a legrosszabbra készült. Megmozgatta maga körül a levegő nedvességét, hogy elködösítse a saját képét, és a botja mellé állt, de még nem nyúlt hozzá. A jelzésre már nem volt szüksége, de a második csapdájához kellett az ereje. Már ha átjutnak az iszapon. Aki abba egyszer beleragad, azt órákba telik kiásni, ha meg nem fullad előbb.

A következő hangra egy percet kellett várnia. Ez már a háta mögül hangzott fel, és nem a sárba merülés ijedelme volt, hanem az égő hús ordításáé. Ha ilyen gyorsan elértek a második csapdáig, akkor van velük mágus. És úgy tűnik, körbevették őket.

A vére felpezsdült. Megvárta, amíg még néhány katona belesétál a forró párába, majd kihúzta a mágusbotot, és visszalépett Echo mellé, aki addigra felállt, és éber tekintettel kereste a katonákat a sötétben. Valahonnan előhúzott egy tőrt, de így is ugyanaz a rémült kislány volt, csak épp fegyverrel a kezében. Nem valószínű, hogy merné használni.

Aydan mély levegőt vett, és szorosabban markolta a mágusbotot. A föld megmozdult körülöttük, éppen csak annyira, hogy megijessze azt, akinek a lába alól kicsúszik, és ahol a legközelebb botladozás hangjait hallotta, arra küldte az első lángcsóvát. Először csak hétköznapi tüzet, hogy lássa, kik támadták meg őket, de amikor felismerte az ashait egyenruhákat, a következő mozdulatával pusztítóan forró lánggal borította be őket.

Alig égtek néhány másodpercig, amikor a lángja kialudt. Másfelé is kiküldte a tüzét, és az ashait mágus mindet eloltotta, de őt magát nem látta.

A katonák szitkozódtak, miközben megégett társaikat vonszolták biztonságba, de nem mertek közelebb jönni; vártak a mágusukra, aki viszont még nem fedte fel magát. Gyáva féreg.

Már a csata elején megerősítette a talpa alatt a földet, hogy ne tudják kibillenteni, de érezte, hogy valaki megpróbálta. Aztán a levegője kezdett fogyni, de szétfoszlatta a varázst, mielőtt hathatott volna rájuk. Ekkor már megérezte a mágia vékony patakját, ami az idegen mágus felől csörgedezett. Megvagy.

Besüllyesztette alatta a földet, de ő sem volt kezdő; még térdig sem merült el, fellökte magát, és a következő próbálkozást már megelőzte, ugyanúgy, ahogy Aydan. Tűzzel hiába is próbálkozna, azt a legkönnyebb irányítani; egy mágust csak akkor lehet felgyújtani, ha elájult. Valószínűleg a levegős trükk elől is védte már magát. Maradt a víz.

Aydan lassan körözni kezdett a feje körül a mágusbottal és a másik kezével is; összegyűjtötte a levegő nedvességét, és a közeli patakból is egy keveset. Nagyobb cseppekké formálta, majd tenyerét összeütve a mágus felé küldte őket, útközben megfagyasztva, ezzel apró jégtőrökké változtatva a vizet.

Kiáltást hallott a mágus felől, de nem tudta, hogy az övét-e, vagy egy katonáét a közelében. Tüzet küldött felé, hogy lásson valamit, de ugyanabban a pillanatban a jobb oldalán is egy lángfal jelent meg, amit a mágus közé és Echo közé húzott fel. Egy pillanatra megállt benne az ütő; emlékezett, hogy a lány távolabb húzódott, hogy teret adjon neki a varázsláshoz, de nem figyelt oda rá.

A csata eddigi feszült csendje hirtelen megszűnt, ahogy Echo sikoltása megtört a lángfalon. A túloldalt lévő katonák parancsokat üvöltöttek és sürgették egymást. Elkapták.

A francba...! Megpróbálta szétoszlatni a falat, de az ashait mágus kitartott. Rendes körülmények között nem mentek bele ilyen párharcokba, mert óhatatlanul az egyikük kimerülésével végződött, de most elég volt addig tartani a falat, amíg Echot megkötözik és felrakják egy lóra. És a hangokból ítélve már közel jártak hozzá.

Aydant elborította a düh, a vére dübörögve áramlott az ereiben, mágiája felfénylett a teste körül. Becsatlakoztatta a kristályt a mágusbotba, hogy a teljes energiájához hozzáférjen, és megmozdította a földet. Egész táblákat fordított a tűz útjába, és elfojtotta az idegen mágia fonalát, hogy hozzáférjen a lányhoz. Egy katona már a karját fogta, és kicsavarta a kezéből a tőrt, a többiek kivont kardjukat szegezték rá. Echo Karaqan, Lirea trónjának harmadik örököse rémült kisállatként vergődött az ellenség karmaiban.

Aydan kihúzott a földből minden követ, amit talált, és apró golyókká préselte őket. Egyszerre célozta be az összes katonát, egyenesen a fejüket. Most jól jött, hogy a lány alacsony, nem kellett attól tartania, hogy őt találja el.

Nyolc katona hullott a trónörökös lábai elé. A többieket Aydan a legpusztítóbb tüzével égette, és most nem segített rajtuk az ashait mágus. Aydan nappali fénybe borította a tisztást, de a haldokló katonákon kívül senkit nem látott. Leszúrta botját a földbe, és a földön dobogó lábakat keresett a fák között, de elkésett. Elmenekült a gyáva. Vége van.

Eloltotta a tüzeket, és elengedte a kristályt is, hogy újra csak egy hajszállal a q’uiri foglalat felett lebegjen. A lányhoz sietett, aki a földön térdelt a halottak gyűrűjében, és vérző karját szorította.

- Mutasd - mondta Aydan, és félrehúzta a kezét.

Mély vágás volt, túl mély. Ezt hiába égetné ki, többet ártana vele, mint amennyit használna. Wyrda papja talán meg tudná gyógyítani, de most, hogy felfedezték őket...

Biztosan tudják, hogy kicsoda a lány. Nem küldenek akárki után harminc katonát és egy mágust. És ha tudják, hogy megsérült, minden gyógyítót figyelni fognak a környéken.

Ahogy tudta, kitisztította és összevarrta a sebet, majd bekötözte. Echo mozdulatlanul tűrte. Hogy a mészárlás sokkolta, vagy a sérülés, azt nehéz lett volna megmondani, de még nem tért magához, csak ezért bírta ki ájulás nélkül. Aydan együttérzőn megérintette az ép karját, mielőtt felállt mellőle. Nem kislányoknak való ez.

Körbenézett. Még mindig több óra volt hajnalig, de el kellett indulniuk. Nem mehettek tovább egyenesen észak felé, sejthetik, hogy vagy a fővárosba, vagy a mágustoronyba mennek. Kelet felé az ashait határhoz közelítettek volna, amire biztosan nem számítanak, de éppen azért, mert veszélyes. Maradt nyugat.

Felsegítette Echót a lóra, megbizonyosodott róla, hogy nem fog leesni, majd ő is felszállt Haran nyergébe. Maryt a kantárjánál fogva vezette, másik kezével pedig a nyeregtáskába túrt mézes süteményért. Haran szerencsére már ismerte a mozdulatait, nem kellett minden apróságért a kantárhoz nyúlnia.

Aydan gyakran irányt váltott, és elltűntette maguk mögött a nyomokat. Közben azért fohászkodott, hogy a lovak lába ne sérüljön meg a sötétben, és hogy Echo ne ájuljon el.

Délre már nem vérzett olyan erősen a lány sebe, ez jó jel volt. Ha Wyrda kegyes hozzájuk, nem fertőződik el. Vizet és bort diktált a lányba néhány óránként, de enni nem mertek megállni. Amikor beesteledett, kénytelenek voltak lepihenni, a lovak is fáradtak voltak, Aydan is kimerült. Egy újabb rajtaütésnél komoly bajban lettek volna. Ráadásul egyre aggasztóbb volt, hogy Echo még mindig nem reagált semmire; nem omlott össze, de nem is tért magához. Egy kiadós alvás talán kimozdítja ebből.

Másnap reggelre tényleg élénkebb volt a tekintete, és megszólalni is hajlandó volt.

- Hogy vagy? - kérdezte Aydan, miközben a reggelit készítette elő.

- Nagyon fáj - érintette meg a karját a lány. Aydan lerakta az ételt, és óvatosan kibontotta a kötést.

Genny. Ez nem jó jel.

- Wyrda, miért teszed ezt velünk... - morogta.

- Ennek semmi köze Wyrdához. A sebek néha elfertőződnek - rebegte Echo, elkerekedett szemmel nézve saját feldagadt húsát.

- Semmi gond - mondta Aydan. - Keresünk egy gyógyítót.

De hol?

Elővette a térképet, és tanulmányozni kezdte. Ahol templomot sejtett, ott mind erős ashait őrség volt. Ha eddig nem is, most biztosan. Ha muszáj, át tudna törni rajtuk, de nem igazán hitte, hogy Wyrda papjai egy osztagnyi katona füstölgő hullája között őszintén tudnák az istennő áldását kérni rájuk. A lány kilétét pedig nem fedhetik fel, se barátnak, se ellenségnek; az utolsó lehelletig tagadniuk kell, hogy ki ő. Ez a főmágus kifejezett és szigorú parancsa volt.

Tovább böngészte a térképet, leginkább azért, hogy Echo ne lássa rajta a bizonytalanságot; anélkül is épp elég rémült. Aztán mégis megakadt a szeme egy városon.

Viian. Marius ott él. Ugyan már évek óta nem tagja Wyrda Rendjének, de nála jobb esélyük nem lesz. Még lassú tempóban is két nap alatt ott vannak, addig biztosan kibírja a lány.

Aydan nyelt egyet. Ki kell bírnia. Echo miatta sérült meg, a saját bosszúja fűtötte ahelyett, hogy a feladatára koncentrált volna. Hibázott. Nem védte meg.

Muszáj eljutniuk Mariushoz.