7. Baumi

"Ne baszakodj a sárkánnyal, mert letépi a pofádat!" - közmondás

Magasan a föld felett repültek, hogy elkerüljék a kíváncsi tekinteteket, de Baumi félelmeivel ellentétben könnyen megtalálták Azure rejtekhelyét. Lilian, emlékeztette magát az álnévre. Nagy baklövés lenne az eredeti nevén keresni. A város körül jódarabon le volt irtva az erdőség, az irtáson a hatalmas, élénk színű vörös-sárga kör még a magasból is jól kivehetően mutatta, hogy jó helyre jöttek. A látvány felidézte benne élményeit a cirkuszosokkal. Talán hat éves lehetett, amikor egy társulat megállt a falujukban. Persze csak átutazóban voltak, a kis falu nem tartogatott sok lehetőséget nekik, de ez nem akadályozta meg a gyerekeket, hogy körbevegyék és zaklassák őket, Baumit is beleértve. A mutatványosok örömmel mutattak néhány trükköt, zsonglőrködtek, kést dobáltak. Később apja elvitte egy vásárra, ahol végre látott rendes cirkuszt - legalábbis akkor azt hitte! A színek, a zaj, a mutatványosok lenyűgözték a kislányt, pedig be se mentek előadásra. Először mosolyra késztette a gyermeki boldogság emléke, de hamar elkomorodott.

Előrekiabált Rinwillnek, hogy szálljanak le valahol. Csak reménykedni tudott benne, hogy a sárkány emlékszik rá, hogy kerülniük kéne a feltűnést. Általában elég szórakozott volt.

A tegnap estét például bogarak hajkurászásával töltötte, azt mondta, itt furcsák. Egy darabig szórakoztató volt nézni a hatalmas zöld testet izgatottan ugrálni és a fűcsomók között kutatni, még segített is neki azonosítani a különböző ízeltlábúakat. A druidák, és főleg Minz sokat foglalkoztak a kis csúszó-mászókkal, a tanításaik szerint rendkívül fontosak voltak a körforgásban. Baumi akkor értette ezt meg, amikor Minzzel kijárt egy hétig egy betegségben elhullott szarvas testéhez, és végignézte, ahogy ezek az apró élőlények csontig lebontják az állatot.

De egy óra után elálmosodott, Rinwill pedig nyomát sem mutatta, hogy álomra tervezné hajtani a fejét. Kicsit nehéz volt elaludni a kajtatása mellett, de aztán mélyen betakarózott az őszi hűvös ellen, és mintha Rinwillt is messzebbre vitte volna a kutatása. Kellemes mellékhatása volt egy sárkány megjelenésének, hogy amelyik állat tehette, menekült, így a vadaktól nem kellett félnie. Azon tűnődött, hogy mit fog kezdeni a bosszúesküjével és a sárkány szavaival, amik egy nappal azelőtt, a szülei kényszerű nyughelyén, a szülőháza romjai mellett hangzottak el. Rinwillnek egy szokatlanul komoly pillanatát kapta el, és ez elgondolkodtatta.

A sárkány szerencsére emlékezett a druidák intelmére - Baumi nem vágyott rá, hogy a süvöltő szélben kelljen vitatkoznia  vele megint. Bár az első repülésük kalandos volt, mostanra felszabadultabban élvezte. A nyereg tökéletesen tartott, épp csak kicsit vágott be itt-ott, és a sárkány testében tomboló forróság őt is kényelmes melegbe burkolta, dacolva a kora őszi hűvössel.

Rövid manőverezgetés után - miközben Rinwill magyarázott valamit favágókról meg vadállatokról, a hangerőből ítélve inkább magának, mint neki - leszálltak egy természetes tisztáson a várostól tíz percnyi gyaloglásra. Lemászott a nyeregből és elkezdte lepakolni a szükséges dolgokat: egy meleg köpeny, az íja, egy kopott markolatú kés, egy szütyő néhány régi pénzérmével. A nyerget nem szerelte le, hátha sietősen kell továbbállniuk. Rinwillnek nem kellett minden leszállás után "perzselnie", a csodálatos tündöklést csak egyszer produkálta eddig, pedig naponta többször is meg kellett állniuk, hogy kipihenhesse magát a sárkány.

- Rinwill, el fogsz te bírni két lányt a hátadon? - kérdezte félig-meddig viccelve és elgondolkodva, miközben magára kanyarította a köpenyt. Így a zöld test közelében még csalókán kellemes volt az idő, de az ősz az ősz.

- A királylány felül a hátamra, te meg futsz utánunk! - ugratta a sárkány. Legalábbis remélte, hogy ugratja. Eddig barátságos volt, és többször is kifejezte, hogy kedveli őt, de Baumi a brutálisan őszinte druidák között nem ehhez a humorhoz szokott.

- Jólvan, ezt a problémát majd megoldjuk, ha már elhoztam Azu... Liliant. Huh - fújt egy nagyot, majd ellépett a sárkánytól.

Végignézett vastag, tartós ruháin. Bőr csizma, kétrét hajtott vászon nadrág, bő ing, szőrmés mellény. Kissé már csimbókos haja néhány vörös fürtje keretezte a képet. Elhúzta a száját. Most, hogy közelebb került a múltjához, a szülőföldjéhez, jobban tudatában lett annak, mennyire kívülálló. Amennyire emlékezett rá, a lányok az ő korában már fedett fővel jártak, jelezvén, hogy elkeltek, nadrágot pedig legfeljebb a téli fagyok idején, a ruháik alatt hordtak. Talán vadásznak elmegyek, vonta meg a vállát. Vett egy újabb mély levegőt, majd lassan kifújta, hogy a szokásosnál hevesebben dobogó szívét lenyugtassa. A gondolat, amivel oly sokszor játszadozott el bűntudatosan a druidák között, hogy visszatérjen Lireába, hirtelen rémisztő, túl közeli volt.

Elindult a város, a királylány, a küldetésük felé, csak egy mereven hátravetett intéssel köszönt el a sárkánytól.

Egyenesen a cirkusz felé haladt, nem bajlódott azzal, hogy az útig kimenjen. Az aljnövényzet nem volt túl erős, és mindig is jól tájékozódott, ráadásul most felülről is látta a terepet korábban, akár ha térképet tartott volna a kezében. Az erdő is szinte vezette a város felé. Nem tudta volna megmagyarázni, de a civilizáció közelsége egyértelműen érződött. Alsó ajkát rágva azon morfondírozott, mit fog mondani, ha odaér a sátorhoz. Hogy mennyire avasodott el az amúgy is messzi tájszólása. Mi lesz, ha elfelejti a jelmondatot? Gyorsan eldarálta magában Kutya vonyítására ébredtem, a sánta kutya vonyít a leghangosabban, hadd vonyítson, van még három napja. Játék volt egy régi közmondáson, épp annyira eltorzítva, hogy egyértelmű legyen, de ne tűnjön fel illetékteleneknek. Mit fog tenni, ha egyszerűen elhajtják? Mi lesz, ha rossz embernek kotyogja el magát?

Aggodalmaiból a hirtelen fény zökkentette ki, ahogy kiért a fák közül. Felnézett, és szíve hatalmasat dobbant. A sátor, amely oly kedves, oly sajgó emlékeket ébresztett benne még sárkányhátról, laposan terült el olyan ötven lépésnyire. Először attól félt, hogy a társulat már bontja a táborhelyüket, akkor pedig talán még nehezebb lenne közel kerülni. Ahogy tenyerével szemét árnyékolva tovább vizslatta a helyet a lágy őszi napsütésben, a mellkasából egészen a gyomráig süllyedt az aggodalom. Munkások helyett törött cölöpöket, szenesre égett kocsikat pillantott meg. Ezt a tábort nem elbontják épp, hanem lerombolták.

Pár perc tűnődés és vizsgálódás után arra jutott, hogy közelebb kell mennie. Megbizonyosodni róla, hogy tényleg ezt a helyet keresték, keresni valami nyomot. Talán Liliannek nem esett baja. Fürkészte egy darabig a városfalat, de nem úgy tűnt, hogy az őrség kitüntetett figyelmet szentelne a helynek. Az ösztönei azt súgták, nem akarja, hogy rajtakapják, ahogy a romok között kutakodik.

Megvárta, amíg a távoli úton haladó hintó eltűnik az fák között, még egyszer körbenézett, majd kocogva elindult a színes sátrak felé. Ha odaér, már nem kell aggódnia, a maradványok épp elég fedezéket biztosítottak a kíváncsi szemek elől. A terep furán barázdáltnak bizonyult, mintha hatalmas ekékkel keresztül-kasul szántották volna, csak épp elfelejtették elsimítani és bevetni. Alattomos, a sarka alatt kiforduló kövek akadályozták a haladását, de épségben, és megítélése szerint észrevétlenül elért egy hatalmas, kiégett kocsi takarásába.

Megtapogatta a kocsi oldalát. A feketére égett fa állapotából és az elmúlt napok időjárásából kiindulva úgy ítélte legfeljebb egy-két napja történhetett a baj. Lábujjhegyre állva belesett az üres ablakon, keze alatt morzsolódott az elszenesedett ablakkeret. Bent a kocsi tetejének leomlott, összeégett gerendái alatt egy lakótér maradványait pillantotta meg. Elszorult a torka, ahogy akaratlanul is a pár nappal ezelőtti látogatásuk jutott az eszébe a saját szülőfalujába. Koncentrálj, Baumi. Megmenteni jöttél valakit, nem magad miatt siránkozni.

Sietve, összeszorított szájjal átment a kocsi másik oldalára, ahol az ajtót látta belülről. Bár jó eséllyel az égés során a királylány jele, a liliom is megsemmisült, azért le kellett ellenőriznie. Semmi felismerhető nem maradt a kocsiajtón. De ha ez is volt a lány szállása, legalább holttestet sem látott odabent. Felmérte közelebbről is a terepet. A hatalmas sátor maradványai álltak közte és a városba vezető út között. A kocsi, amit ellenőrzött egyfajta rögtönzött utcának a kezdete volt, amelynek a sátorral ellentétes oldalát hozzá hasonló kocsik alkották. A sor sréhen állt a városfalra, így kényelmesen takarásban tudott maradni a végéig, de az ajtók bosszantóan majd mind a sátor felé álltak. Az "utca" úgy nézett ki, hogy már a lángok előtt is jól ki volt taposva, a sár ellen fűrészporral volt valamelyest felszórva. Semmi hasznos nyomot nem tudott kivenni elsőre. A végén egy nagyobb halom szekeret pillantott meg, amik a távolból egészen épnek tűntek.

Elkezdte módszeresen végigkutatni a kocsikat. A kép szinte mindegyiknél ugyanaz volt, csak a pusztulás mértéke változott, a tűz szeszélyétől függően. Az első holttestet a harmadik kocsiban találta. Először a szag figyelmeztette, a kezdődő bomlás jellegzetes, édeskés hírhozója. Egészen megkímélték a lángok a testet, így a fiatal férfi vádló tekintete az égre meredt, mintha magától Wyrdától várna igazságszolgáltatást. A gondolatra a lány megvetően fújt egyet, de inkább köhögésként jött ki. Saját tapasztalatból tudta, hogy az istennő figyelmére nem méltók a hozzájuk hasonló, nincstelen közrendűek. Már nem haragudott úgy az istennőre, ahogy évekkel ezelőtt. A düh forrósága helyett leginkább az elhagyatottság jeges keserűsége járta át. A nimfák tették meg azt, az istennő csak közönyösen tűrte.

A kényelmetlen gondolatok helyett újra a kocsi belsejére irányította figyelmét. A halott gyomra tájékán széles vérfolt árulkodott a halála okáról. A férfi arcán még tükröződött az utolsó pillanatainak fájdalma. A mindenfele repkedő legyek a tekintetét egy második, majd egy harmadik holttestig vezették. Mindhárom férfi, két fiatal, egy középkorú, mindhárom szúrt sebbel. Szóval erőszak, Baumi most már teljesen bizonyos volt.

Meglepve vette észre magán, hogy talán egy hangyányit meg van botránkozva a temetetlen hullákat látva. Úgy gondolta, hogy a végtisztességet és egyéb ilyen nézeteket hátrahagyta már több, mint egy évtizede. A hús csak hús, a természet pedig mindig visszakapja, ami az övé, tanították a druidák. Persze a betegségek és a bomló holttestek kapcsolata nem kerülte el az ő világnézetüket sem, így ezért is furcsa volt, hogy egy városhoz ennyire közel maradhattak hullák temetetlenül.

A hetedik kocsi mögött talált egy felborult, kinyitható kisasztalt székkel, mellette a fűben egy agyag kupa. Már eltűnt belőle az ital, de ahogy lehajolt mellé, még érezte a rászáradt vörösbor illatát, ami meg is festette kicsit a talajt. Vajon itt üldögélt Azure, csendesen élvezve a naplementét egy kis bor társaságában? Felegyenesedett, és a kupát a kezében forgatva tűnődött. Indokolatlan mértékű rokonságot érzett a királylány iránt. Lirea két leánya, akiket fiatalkorukban elszakítottak a családjuktól külhoni hatalmak, és idegen környezetben kellett nevelkedniük. Boldog volt a cirkuszosok között? Lehet egyáltalán boldog egy királylány a pórnép között? És te boldog voltál az erdőben, Veronika?

Lassú mozdulatokkal felállította a asztalkát, a széket, majd lehelyezte a kupát oda, ahova a képzeletbeli lány keze esne.

A belső térben nem volt túl nagy felfordulás, már a tűz okozta romboláson túl, se holttest, se vér. Ami szerencsés volt, mert az ajtót a zsanérjáról letépve pár lépéssel a kocsi mellett, az út közepén találta meg, és ahogy megfordította, a sárfoltok alatt is jól kivehető volt rajta a liliom. Furcsa, betegesnek tűnő virág volt, négy csökevényes szirom és egymással szemben két nagyobb. A remény óvatosan nyílt ki a mellkasában, akár a csillagvirág a tél utolsó hófoltjai között. Alaposan körülnézett, hátha ki tudja deríteni, mi lett a lány sorsa, de a fűrészporos sár menthetetlenül össze-vissza volt taposva.

Már csak három kocsi volt hátra, az utolsó előtti pedig ránézésre is nagyobb volt, mint a többi. Elindult a kocsik mögött a nagyobbik felé, hátha valamiféle nyomra bukkanhat, amikor fojtott emberi hangok ütötték meg a fülét.

Megtorpant, mozdulatlanná merevedve. Gyorsan ellenőrizte, hogy merről fúj a szél, nehogy a szaga elárulja. Mosollyal az ajkán feddte meg magát, hiszen ezek csak emberek, a szaglásuk közel sem ér a vadak érzékeihez. Aztán gyorsan megszagolta soknapos ruházatát, főleg a hónaljánál, mert van az az emberszag, amit már szél ellenében is megérezni. Csak enyhe izzadtság- és mosdatlanság szaga áradt belőle, állapította meg; megnyugtatóan közömbös.

A mellett lévő kocsi oldalához simult, ügyelve rá, hogy lábait takarja a kerék, és visszafojtott lélegzettel fülelt. Megjöttek a dögevők, vagy a ragadozó nem végzett még ezzel a zsákmánnyal?

- Ott... ott egy hulla! - nyekeregte egy fiatal hang, valószínűleg fiú.

- Van még egy pár, ne is törődj vele! - nyugtázta egy rekedtes, mélyebb férfihang - Na gyere, segíts felfeszíteni ezt!

Az irány alapján a város felől érkeztek, és a fa reccsenése és a nyögések elárulták, hogy a nagy kocsiba igyekeztek behatolni. Baumi óvatosan felmászott a kerékre, ami mögé bújt, hátha rálát a kocsi ablakain keresztül a jövevényekre. Nem volt túl jó a szög, épp csak megpillantott egy köpenyes hátat. Kik ezek, mit csinálnak itt, és tudnak-e valamit? És elmondják-e? Közelebb kell mennie!

Óvatosan elosont a kocsi végéig. Közben egy végső, hangos reccsenéssel megadta magát az ajtó. Valamit mondtak is egymásnak, de dobogó szívétől nem hallotta. Kilesett a sarkon a két kocsi közé, halk léptekkel átment a célponthoz. Hallgatózott pár szívdobbanásig, de csak motoszkálást és a fán keresztül kivehetetlen beszédet hallott. Elhaladt az utca felőli sarokig, majd kidugta a fejét.

Egy fiatal fiú egyenesen rá nézett a kocsi csálén álló ajtaja előtt. Balszerencse. Arca alapján tizenkét, tizenhárom esztendős lehetett, bár a magassága és a széles válla már mind közelítették Baumi felnőtt alkatát. Ruházata alapján nem túl tehetős, a tátott száját és elkerekedett szemeit kalap helyett csupán egy szövet csuklya védte a hűvöstől.

Maga sem tudta, pontosan miért, Baumi kilépett a sarok mögül, és barátságosan rámosolygott a gyerekre. A fejében cikáztak a gondolatok, mit mondjon, mit csináljon, de nem maradt ideje eldönteni, a férfihang kiszólt a kocsiból.

- Berti, ne csak álldogálj ott, gyere be, segíts elmozdítani ezt a szart!

- Ööhh - nyögte ki a kisfiú, Baumi és az ajtó között kapkodva a tekintetét.

- Mi van, már megint hullákat találtál? - közeledett a hang, mire Baumi még jobban kilépett az utcára, elkerülvén az osonás látszatát is - Mondtam, hogy... - hallgatott el az ajtóban megjelenő férfi, akihez a hang tartozott.

A hangjához képest meglepően átlagos termetű férfi volt, az arcán futó árkok és a fekete hajában és rövid, gondosan nyírt szakállában egy-egy fehér szál jelezte, hogy már túl van fiatalságán. Ruházata kissé zilált volt, de jó minőségű. Néhány hosszú pillanatig csak méregette Baumit, aki most még kevésbé tudta, mit mondjon. Tekintetében nem tükröződött ellenségesség, de nem is mosolygott.

- Ez tiltott terület - mondta végül.

- Tudja, nem vagyok városbeli... - fogott bele a lány, de félbeszakította a férfi.

- Igen, ez elég nyilvánvaló.

Látványosan végigmérte mégegyszer, majd közelebb lépett.

- De hol a jómodorom. Landre vagyok, ennek a cirkusznak az intézője, a fiatal pedig - bökött a háta mögé a bal kezével - Berti, az unokaöcsém.

Az említett kényszeredett mosolyra húzta a száját és integetett. Baumi egyikről a másikra nézett, nyelt egyet. Száguldottak a gondolatai. Az útmutatás szerint a cirkusz vezetője, az öreg Hoss és a fia, a fiatal Hoss voltak a beavatottak. Semmit nem tudott erről a Landréról.

- A nevem B..Vera, vadászni szoktam - belül összerezzent, annyira bénán hangzott ez így, csak remélte, hogy az arcán ebből nem látszik semmi.

A férfi csak kicsit összehúzott szemöldökkel méregette, de Berti idegesen felröhögött.

- Hát az nem lehetett túl si... - Landre egy pofonnal hallgattatta el a gyereket. Nem túl erős csapás, de a szándék átment.

- Nem örülünk mások kárára, pláne nem egy gyönyörű fiatal hölgy kontójára! - fejezte be egy mosollyal a lány felé fordulva. Baumi érezte, hogy egy kis melegség önti el az arcát, tekintete arrébb rebbent. Erővel állt ellen, hogy ne rejtőzzön el a hajfürtjei mögé. Nem emlékezett rá, hogy bárki valaha gyönyörűként jellemezte volna, de azt sem gondolta volna eddig, hogy őt ez érdekelné.

- Ne haragudj, Vera, a gyerek kicsit suttyó, az anyja egyedül neveli. Néhány itt maradt holmit jöttünk összeszedni - tette hozzá mindkét kezével körbemutatva - És téged mi szél hozott erre a lehangoló helyre?

- Találkozni jöttem valakivel - mondta Baumi bizonytalanul, majd megköszörülte a torkát - Kutya vonyítására ébredtem... ? - tette hozzá szinte kérdezve, rettenetesen bután érezve magát.

Landre meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Nos, az kellemetlen - mondta végül egy udvarias kuncogás kíséretében - És ki lenne a szerencsés legény?

Baumi ingatta a fejét, tincsei táncot jártak az arca előtt.

- Nem fiúról van szó. Mi történt itt? Holttesteket láttam arrafele - mondta hátranézve.

Berti még mindig a száját tátva nézett egyik beszélőről a másikra, arca bal fele vöröslött a pofon nyomán.

- Magam sem tudom pontosan, én épp a városban látogattam a nővéremet - ennek az anyját. A városőrségben van egy ismerősöm, ő mesélte, hogy tegnap éjszaka tűz ütött ki, és mire ideértek, már menthetetlen volt a helyzet. Az őrség megtiltotta, hogy bárki idejöjjön, mert találtak néhány furcsaságot - közelebb lépett, halkabban folytatta - A gyerek így is eléggé fel van zaklatva, de állítólag egymást ölték a kollégáim.

- És voltak túlélők? - kérdezte hasonló hangerővel.

- Néhány. A kisfőnök, bocsánat, a fiatalabbik Hoss - kezdte sorolni, közben Baumi arcát tanulmányozva -, Rossie, az egyik tűznyelőnk, Lilian, a nagyfőnök unokahúga, a Kors ikrek.

Baumi szíve hatalmasat dobbant a királylány álneve hallatán. Minden idegszála tiltakozott a férfi barátságossága ellen, álságosnak találta, de emlékeztette magát, hogy a civilizált társadalomban ez nem feltétlenül jelent rossz szándékot. Még mindig nem tudta, hogy dögevő vagy ragadozó, de mindenképpen meg kell tudnia, mi van a lánnyal, oda kell férkőznie.

Nem is kellett nagyon tettnie a megkönnyebbülést.

- Wyrda kegyes! Lilian régi barátnőm, még egészen kiskorunkból. Hol van most? Bizonyára örülne egy ismerős arcnak.

- Milyen kedves gondolat. Elkísérlek, hiszen még nem jártál a városban. Berti, szaladj előre, szólj Rokó bácsinak, hogy Lilian egy barátnője érkezik nemsoká!

A fiatal úgy nézett ki, mint aki mondani akar valamit, felváltva nézte Baumit és Landrét, de az egy intéssel küldte útjára.

- Na, szedd a lábad!

Baumi érezte, ahogy az izzadtság csiklandozza a hajtöveit. Minden szellemi erejét lekötötte, hogy Landre kérdéseire találjon ki hihető hazugságokat, vagy épp eldöntse, hogy az igazság feltűnésmentes lehet-e. Próbált ő is érdeklődve közbeszúrni több-kevesebb sikerrel, de mindig hamar visszaterelődött a szó őrá. A férfi ajkain szórakozott mosoly játszott. A lány biztos volt benne, hogy egy szavát sem hiszi el, de elhessegette az érzést. Nyugi, nagylány! Csak barátságos. Landre csak egyszer próbálta átkarolni a derekát, miután Baumi ostobán elszólta magát, hogy nincs udvarlója. A kérdés megnevettette, tekintve a druidák szokásait ezen a téren, amiket leginkább a "párzási rituálé" kifejezés írt le. Miután Baumi határozottan elütötte a kezét, a férfi tartotta a fizikai távolságot.

Akkor vette észre, hogy már a városkapu közelében járnak, amikor Landre lépései hirtelen kiestek a ritmusból, és egy "idióták" mormogás hagyta el a száját. Felnézett, és megtorpant. A háta mögül sütő délutáni nap fénye láncingeken csillant, ami még nem lett volna meglepő, de az ott posztoló városőrök mellől egy tucat feketébe öltözött katona indult meg feléjük. Elkezdett hátrálni, odafordult Landréhoz, hogy valamit magyarázkodjon, maga sem tudta még, mit, de annak csak a jeges pillantásával találkozott, a karja pedig satuként szorult Baumi felkarjára.

- Nem mész sehova, áruló! - morogta az arcába a korábban olyan kedvesnek bizonyult arc.

- De Lilian... - habogta Baumi, riadtan nézve a férfira és az alig húsz lépésre járó asshait katonákra.

- Hát nem érted? A királylány halott. Nincs értelme ellenállni a Feketéknek! Add meg magad, csicseregj el nekik szépen mindent, és élve megúszhatod! - sziszegte Landré az arcába.

Baumit valami furcsa nyugalom szállta meg. Felnézett a karját szorító kézről a férfi arcába, majd vadászkését markolatig belevágta Landre karjába.

A férfi felüvöltött, és elrántotta a karját, kitépve a kést Baumi kezéből. A lány nem küzdött érte, teljes erejéből futni kezdett, amerre Rinwillt sejtette, ugyanis mögötte már hallotta a kiabálásokat és a páncélok csörgését. Teljes szívéből remélte, hogy a szórakozott sárkány nem kódorgott el valami lepkét kajtatva és barátkozott össze egy favágóval valahol a szomszéd erdőben, elfelejtve az egész küldetést.

A szemébe tűző nap és az egyenetlen talaj nem könnyítette meg a dolgát, és a hirtelen jött nyugalma is elszállt amikor az első vessző elsuhant mellette és pár méterrel előtte belefúródott a talajba. Zihálva, szemébe csapkodó hajjal rohant, védtelen háta miatt szinte meztelennek érezve magát. Remélte, hogy a fák között kevésbé lesz könnyű célpont, de addig még vagy hatvan lépés volt. Nem mert hátranézni, minden figyelmét lekötötte, hogy ne bukjon fel a föld vásataiban. Egy futó, kétségbeesett pillanatra eszébe jutott, hogy Wyrda segítségét kéri, de elképzelése sem volt, hogy kezdjen hozzá. Azért egy vihar jól jönne most, nézett fel a felhős, de amúgy teljesen nyugodt égre egy pillanatra.

A szerencséje alig tíz lépésnyire a fák vonalától hagyta el. A második nyílvessző után próbált kevésbé egyenesen szaladni, hogy nehezebb célpontot nyújtson, és amikor hátra mert pillantani látta, hogy a katonák sem veszik könnyedén a talaj nyújtotta akadályokat, nem sikerült felzárkózniuk. Megkönnyebbülten szökkent át egy dúlás felett, aztán irtózatos fájdalom nyilallt fel a bokájából ahogy rossz szögben ért földet. A felbukó lányt a lendülete úgy hozzávágta a következő dombocskához, hogy kiszorult a levegő belőle. Fejét is alaposan beverte egy kőbe, arca telement nedves földdel. Fémes ízt érzett, a szája megtelt hajjal és göröngyökkel, ahogy ösztönösen mély levegőt vett a fájdalmas üvöltéshez. Ne most, Baumi, FUTNOD KELL, nem vagy sünkölyök, hogy anyád összeszedjen! A torkára ment föld miatt köhögni kezdett, amitől csak még jobban hasogatott a feje. Kisöpörte az összeragadt hajat az arcából, és bizonytalanul megpróbált feltápászkodni, de a jobb lábából iszonyatos fájdalom sugárzott amikor rá akart terhelni. Fogát összeszorítva, halkan szűkölve roskadt vissza. Itt a vég, gondolta ahogy a fájdalomtól és tehetetlenségtől kicsorduló könnyein keresztül meglátta a katonákat tőle néhány lépésre, többük kezében számszeríj, ráemelve.

Hirtelen eszébe jutottak rég elfeledettnek hitt szavak, ahogy a rámeredő nyílvessző hegyén valószerűtlenül élesen megcsillanó fényre meredt. Remegő ajkakkal mormolta magában: Wyrda, Úrnő a Hold alatt, bocsáss meg, hogy... hogy...

A katonák laza karéjban állták körbe, nevetgélve, idegen, pattogó nyelvükön társalogva. Majd az egyik felnézett a pihegő Baumi mögé, elkerekedő szemmel mutatott az erdő felé és vakkantott valamit. Baumi is mintha hallotta volna fák ropogását, bár a mellkasát nyomó súly miatt zúgott a füle. Hátrafordulni már nem volt ideje. Árnyék vetült át rajta, és fülsüketítő hangzavar kíséretében, földrengető erővel ért földet. Lassan lecsukódó szemhéjai mögül még hallotta a sikolyokat és valami mély, elemi erejű üvöltést. Szórakozottan vette észre, hogy az arcát sütő forróságban felszáradtak a könnyei mielőtt a sötétség magába szippantotta.