2018. április 26., csütörtök

3. Baumi és Rinwill

"A hős lovag elindult kiszabadítani a királylányt, de mikor rájött, hogy a sárkány és a hajadon szeretik egymást, haragra gerjedt és nekirontott a bestiának. A sárkány szíve azonban aranyból volt, nem hamvasztotta el pokoli tüzével, így el tudom nektek mesélni ezt a történetet" – (Sárkányölő Adynis legendája)


Az őszi nap lágyan melengette a druida ráncos arcát, lehunyt szemhéjait narancsszínre festette az átszűrődő fény, a szellő kellemesen susogott a fülébe. Gyönyörű reggel volt a tisztáson, talán egyike az utolsóknak a hűvösebb idő előtt. Minz összeráncolta a szemöldökét: sajnos az újra fellángoló vita zaja elrontotta a nyugalom pár percét. Izop épp a birodalom felé vállalt kötelezettségeikről oktatta ki a közönségét, szokásos stílusában, de a hangját elnyomták a tiltakozó bekiabálások, élükön Rhenei. Minz odanézett a tisztás közepére, ahol a csődület legnagyobb része volt. Rhenei, a gyönyörű nimfa akinek máskor lágy vonásait eltorzította a harag, igéző hangja csáberejét vesztette. Az öreg druida fejét csóválva dőlt neki ismét fájós derekával a fa törzsének.
Órák óta folyt a vita. A feszültséget mindenki érezte, még a Minz térdén álldogáló őszapó is borzolta a tollait és idegesen nézelődött körbe. A vén druida már elmondta az álláspontját. Úgy érezte, hogy a fiatalok heves érzelmei mellett hiába is ismételné azt el. Így csak ült az öreg tölgy hatalmas gyökerén, várta, hogy a Tanács egyetértésre jusson, vagy legalább véget érjen. A Tanács döntése, ha egyáltalán megszületik, csupán javaslat; kevesen érezték kötelező érvényűnek, leginkább az erdő független népeinek meghallgatását és, amennyire lehet, összehangolását szolgálta. Izop és a többi druida véleménye pedig teljesen érdektelen, az Első szava a Druidakör szava. Minz a Hetedik volt, és ez haláláig már valószínűleg így is marad, a fiatalok tiszteletből már nem hívták ki. Az Első viszont, bár nem volt fiatal már, olyan veszett hírnévnek örvendett, hogy nem akadt kihívója.

2017. november 29., szerda

2. Echo

Ha sorsod kőbe is van vésve, tudd, hogy a szikla sem sérthetetlen. (Ulansysnak, Wyrda Negyedik Főpapjának tanítása)

A félkész ebéd nehéz szagára számított, amikor benyitott a házba, de helyette egy egészen más, kellemes illat várta. Mélyen beszívta a pipadohány édes füstjét. Csak nem megint az öreg pap van itt?
- Megjöttem! - szólt anyjának, aki a konyhában pogácsát szaggatott. A köszöntésre nem nézett fel, nem is szólt semmit, a mozdulatai viszont lelassultak. Ez nem jó jel.
Az asztalnál pedig nem a pap ült, hanem egy idegen férfi.
- Fru, ülj le kérlek - mondta az anyja. A hangján érződött, hogy valami nincs rendben. A férfi rá se nézett, csak a pipáját tisztogatta. Lehet, hogy...?
A szíve akkorát dobbant, hogy a fejében is érezte, de természetes mozdulatokkal sétált a nagy asztalhoz, mintha nem vett volna észre semmit. A férfi előtt megállt, és kis térdhajtással bemutatkozott.
- Friada vagyok - mondta a férfinak. - De szólítson csak Fru-nak, mindenki így hív.
A férfi végigmérte, majd az anyjára nézett, aki bólintott.
Ez nem igaz. Ez tényleg megtörténik? Most, annyi év után?
Még mindig úgy tett, mint aki nem sejt semmit.
- Segítsek a pogácsákkal? - kérdezte az anyjától, majd amikor az zavartan nemet intett, leült az asztalhoz két széknyire az idegentől, és várt.
Csak ez lehet a magyarázat, elviszik. De miért? És miért most? Mi történhetett?
Túl nagy volt a csend, a saját szívverését is hallotta. Sosem gondolta, hogy egyszer tényleg itt kell hagynia fogadott családját. Wyrda, könyörülj...!
Vett egy mély levegőt. Várj, mondta magának. Még semmi sem biztos.
Összekulcsolta a kezeit, és szemügyre vette az idegent, aki talán azért jött, hogy felforgassa az életét.

2017. november 8., szerda

1. Aydan

“Hogy el akarsz-e indulni az Úton, nem mindig rajtad áll. Néha az Út maga talál meg, bekúszik a talpad alá egyszerű erdei ösvény képében, és mire meghallod, hogy a csizmád követ koptat, már körbezárt a rengeteg.” (Bölcs Lothar Legendája)

Aydan lustán léptetett fakó csődörén a városkapu felé. A hajnali óra dacára az őrök éber tekintettel figyelték a piacra igyekvő tömeget; sötét szemükben gyanakvás csillant, ahogy ránéztek. Már tudta, mi következik. Ha csak egyszer át tudna sétálni egy őrségen anélkül, hogy megállítanák...
- Hová tart? - vetette oda az egyik őr, miután odaintette magához.
- A piacra, feltölteni a készleteimet. Még ma továbbállok, sürgős az utam. Családi ügy - magyarázta a tőle telhető legkedvesebb hangon, bár sejtette, hogy hiába erőlködik. Nem volt rokonszenves figura, és sosem próbált annak látszani.
- Úgy? És miket hozott magával?
- Csak amire egy hosszabb utazás során szüksége lehet az embernek - mondta nyugodtan.
- Fegyverek?
Én magam vagyok a fegyver, gondolta, és képzeletben már a zsebébe rejtett gyűrűért nyúlt, de végül csak félrehúzta a köpenyét, hogy megmutassa egy szál közönséges vadászkését. Kifelé simábban kell majd mennie mindennek, és azon nem segít, ha magára uszítja a városőrséget. Már ami maradna belőlük.
- Nem áll szándékomban bajt keverni, ételre és egy pár új csizmára van szükségem, néhány óra múlva tovább is állok - felelte békésen.
Az őrt szemmel láthatóan nem győzte meg a tiszteletteljes beszéd; leszállíttatta a lóról, és minden táskáját kinyittatta, még a nyereg alá is benézett, de persze semmit nem talált. Arra pedig végképp nem jöhetett rá, hogy egy mágussal van dolga: Aydan minden kristályát és a gyűrűn kívül az összes q’irijét az erdőben hagyta. Meztelennek, védtelennek érezte magát nélkülük, de nem volt választása.